Aranydiplomások 2003

 

Bányai Ferenc

1930-ban született Mádon.

 Villamosmérnöki oklevelét 1953-ban szerezte meg, száma: 46/1952-53.

Pályafutását szigorló mérnökként kezdte a BKV Rt. Budapesti Villamosgép- és Kábelgyá­rában (volt Magyar Siemens Művek). Mint üzemmérnök, majd próbaterem vezető dolgo­zott. A gyár a Siemens Művektől örökölt minden erősáramú gyártmányt gyártott, így he­gesztőgépeket, felvonómotorokat, darumotorok mágneses kapcsolóit, vasúti világítás generátorait stb. Továbbképzés céljából 1963-ban mellékállást vállalt Egyetemünk Villa­mosgépek és Mérések Tanszékén. 1969-től a MERT Minőségi Ellenőrző Rt-nél helyezke­dett el mint mérnök specialista. Minőségellenőrként munkája során megfordult az ország összes erősáramú gyártmányt gyártó cégénél, többek között a Ganz Felvonógyárban, a Pestvidéki Gépgyárban, a Hűtőgépgyárban stb. Szakmai fejlődését biztosította, hogy négy­szer járt a Hannoveri Kiállításon, vizsgálta a gyártóknál a Ganz kazángyártó gépsorát, a Hűtőgépgyár 60 literes hűtőszekrénygyártó gépsorát. Több külföldi cégnél végzett közös vizsgálatot. 1988-tól a Magnetek-Evig amerikai-magyar vállalat alkalmazta a Meo osztály­vezetőjeként, mivel megfelelt az amerikai cég magas követelményeinek. Innen vonult nyug­állományba 1991-ben.

Munkásságát négy alkalommal ismerték el Kiváló Dolgozó kitüntetéssel.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

Barta József

1927-ben született Püspöklelén.

VilIamosszakmérnöki oklevelét 1953-ban szerezte meg, száma: 1 120/1953.Eá.l/123.

1954 és 1957 között az ÉM. Épületszerelési és Tervezőirodáinál (ÉVITERV) mint irányítótervező dolgozott. Feladata az ipari üzemek komplett villamoshálózatának tervezé­se, ezen belül a fogadóállomások és a fogyasztói elosztóhálózatok terveinek és költségve­téseinek elkészítése és az üzembe helyezésekben való közreműködés volt. 1957-től az Uránbánya Vállalat Tervezőirodájában (URÁNTERV) tevékenykedett mint osztályvezető. A bányaüzemek földalatti és földfeletti részei, az ércosztályozó és a dúsító teljes villamos hálózata tervezési munkáit szervezte és irányította. 1963-tól 1987-ig, nyugállományba vo­nulásáig az Olajipari Fővállalkozó és Tervező Vállalatnál (OLAJTERV) mint főosztályvezető tevékenykedett. Feladata az olaj- és gázbányászat szállító, feldolgozó és tároló létesítmé­nyeinek komplett villamos energia ellátási és irányítástechnikai tervezési munkáinak szer­vezése és irányítása volt. Az olajipari üzemek fokozottan tűz- és robbanásveszélyes létesít­mények. Az üzemek biztonsága tekintetében döntő fontosságú a robbanásbiztos villamos berendezések és készülékek megfelelő kiválasztása és ismerete. Ennek érdekében felada­tai közé tartozott a berendezések biztonságos üzemelésének ismertetése, oktatása, ter­vezők felkészítése biztonságtechnikai vizsgákra.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­keny­ségét.

 

Bodonyi János

1930-ban született Kispesten.

Híradástechnikai (hadmérnöki) oklevelét 1952-ben szerezte meg, száma: 3.

Oklevele megszerzése után a Haditechnikai Intézetbe helyezték, ahol a többcsatornás mik­rohullámú kommunikációs berendezések kifejlesztésén dolgozott. A prototípus elkészülté­vel az osztály személyzete átkerült a BHG-ba a mikrohullámú kommunikációs rendszerek gyártmányfejlesztésére. Itt ugyancsak részt vett az első magyar televíziós adóberendezés létrehozásában. Eredményeiért 1956-ban állami munkaérem kitüntetést kapott. 1957-ben kivándorolt Angliába, és a Pye cégnél kapott állást. Főleg televíziós adóberendezések ter­vezésén munkálkodott. 1958-ban csatlakozott a Marconi Wireless and Telegraph Compa-ny műsorszóró osztályához, ahol 10 évig dolgozott műsorszóró és kommunikációs anten­nákon, valamint nagyteljesítményű szűrők fejlesztésén. Innen a Marconi cég kutató laboratóriumába került. A mikrohullámú osztályon belül megszervezte és vezette a milli­méter hullámsávú csoportot. Ezen a területen számos találmányát szabadalmaztatta. Ma­gyar diplomáját és tapasztalatait az IEE (Institution of Electrical Engineers) 1969-ben el­ismerte és a "Ceng." és "MIEE" villamosmérnöki címek használatára feljogosította. 1995-ben nyugállományba vonult, azután önálló konzultánsként folytatta munkáját az OTH-radar területén. Ügyfélkörébe tartoznak a Telecom Australia, az Alenia-Marconi és a DSP Consultants (Digital Signal Processing) cégek.

Tudományos és a technika területén elért eredményei elismeréseként a GEC-Marconi cég 1994-ben a Nelson Aranyéremmel tüntette ki.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

Dr. Bóka András

a műszaki tudományok kandidátusa

1929-ben született Párizsban.

Villamosmérnöki (hadmérnöki) oklevelét 1953-ban szerezte meg, száma: 2/1952-53.

1953-ban a Távközlési Kutató Intézetben kutató-fejlesztő mérnökként kezdte pályafutá­sát, impulzustechnikai és mikrohullámú áramkörök kidolgozását végezte rádiólokátorok szakterületen, 1956-tól 1964-ig a Magyar Tudományos Akadémia Kibernetika Kutató Cso­portjánál volt fejlesztő mérnök, fejlesztési osztályvezető, majd műszaki igazgató. Ebből lett az MTA Számítástechnikai Központja. Az első hazai elektroncsöves számítógép építésének vezetése és fejlesztése volt a feladata. 1964 és 1976 között a Viilamos Automatikai Inté­zet alkalmazásában állt mint fejlesztési igazgató. Ipari folyamatok vezérlésévei és kivitele­zésével foglalkozott. 1976-tól 1979-ig a FŐINFORM-nál volt fejlesztési osztályvezető. Bu­dapest város területi adatbank rendszerét tervezte. 1979-től a Párizsi Magyar Intézet műszaki tudományos attaséjaként a műszaki tudományok szakterületén a magyar-francia kétoldalú kapcsolatteremtés volt legfontosabb feladata. 1984- és 1985-ben a Metró Be­ruházási és Közlekedésfejlesztési Vállalatnál mint műszaki szaktanácsadó részt vett a 3-as metróvonal automatizálásának megvalósításában. 1985-től 1995-ig a MÁTRA Transport (Párizs) alkalmazásában mint tervező mérnöknek feladata volt a számítógépes vonat menetszimulációk végzése fedélzeti és telepített automatikak méretezéséhez vezető nélkü­li automatikusan működő metrók esetében. Mérnöktovábbképző tanfolyamokon matema­tikai logikából és kombinatorikából, hazai és külföldi konferenciákon mágneses logikai áramkörökből előadásokat tartott. Hét elfogadott találmánya van.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

 

Brach Jenő

1928-ban született Tokajban.

Villamosmérnöki (hadmérnöki) oklevelét 1953-ban szerezte meg,

száma: 4/1952-53.

Első munkahelye a Magyar Honvédelmi Minisztérium különböző intézményeiben és labo­ratóriumaiban volt, ahol többek között írt egy tanulmányt az atombomba elleni védelem­ről. 1956-ban a Borsodi Vegyi Kombinát (BVK) alkalmazásában állt mint ipari elektronikai mérnök. Elhagyva az országot, 1957-ben Kanadában, a Sangamo Electric Co. Ltd. cégnél helyezkedett el. 1962-ben az Engineering and Statistical Research Center, Research Branch, Agriculture Canada állományába került mint kutató mérnök. Felállított egy műsze­rezési és automatizálási osztályt, aminek 26 éven keresztül osztályvezetője volt. Az osz­tály feladata a modern fizikai és mérnöki tudományok alkalmazása a mezőgazdaság, az élelmiszer és a környezet védelmi kutatásában. Tervezett és készített repülőre szerelhető, széndioxidot mérő készüléket, amivel mezőgazdasági és erdős területek felett mérte a levegő széndioxid tartalmát. Kutató munkájának eredményeit tartalmazó 110 tudományos cikkét nemzetközileg elismert tudományos szaklapokban publikálta. Négy éven keresztül az University Manitobában professzorként előadásokat tartott PhD és Master hallgatók­nak a távérzékelés alkalmazásáról a mezőgazdasági termelés területén. Meghívott előadó­ja volt különféle szakmai konferenciáknak, hazai és külföldi kutató intézeteknek, többek között Budapesten a Központi Élelmiszeripari Kutató Intézetnek. 1995-ben vonult nyug­állományba. A Canadian Food Inspection Agencynél kinevezték Emeritus Research Scien-tístnek, ahol a mai napig is ebben a státusban dolgozik.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

 

Dr. Budinszky József

c. egyetemi docens, a műszaki tudományok kandidátusa

1930-ban született Budapesten.

 Villamosmérnöki oklevelét 1953-ban szerezte meg. száma: 56/1952-53.

Mintegy két évtizeden keresztül kutatómérnöki munkakörben (telekommunikáció, televízi­ós technika, elektronika) dolgozott a Mechanikai Laboratóriumban, 1963-tól fejlesztési főosztályvezető beosztásban. 1972-ben a műszaki tudományok kandidátusa lett. 1975-ben áthelyezték az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottsághoz. Itt főosztályvezető beosz­tásban az Elektronikai Ipari Szaktitkárságot vezette. 1992-től az OMFB Technológiai Köz­vetítési Irodája igazgatójaként a hazai kutatási eredmények értékesítése, valamint technológia transzfer ügyleteknek az előmozdítása és bonyolítása volt a feladata mind ha­zai, mind külföldi viszonylatban. Ezen munkálatok során a hazai kis- és középvállalkozások technológiai színvonalának és versenyképességének növelése elsődleges kritérium volt. OMFB munkássága alatt jelentős hazai és külföldi kapcsolatrendszert alakított ki a kutatói és tudományos életben, ipari területeken, az állami és magán innovációs szervezetek, bró­kerintézmények körében, valamint számos perspektivikus hazai kis- és középvállalkozás­sal. 1996-ban vonult nyugállományba. Ezt követően a megalakult Antimon Bt. vállalkozá­sában folytatta hazai és külföldi találmányok, innovációk értékesítését, valamint consulting feladatokat vállalt külföldi befektetők és hazai kisvállalkozók részére. 1954-től kezdődően számos szakmai publikációja jelent meg hazai szaklapokban, valamint külföldön francia és angol nyelven. 1975 óta folyamatosan részt vett és számos esetben előadó volt munka­köréhez kapcsolódó hazai és nemzetközi közgazdasági és műszaki szimpóziumokon, kon­ferenciákon. Több szabadalommal rendelkezik. Tagja volt az MTA Távközlési Rendszerek Bizottságának, az MTA Tudományos Minősítő Bizottságának, alelnöke a METESZ Híradás­technikai Egyesületének. A Budapesti Műszaki Egyetem címzetes egyetemi docense.

Munkássága elismeréseként Puskás Tivadar- és Eötvös Lóránt-díjat kapott.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

 

Czapáry Miklós

1931-ben született Gyulán.

 Villamosmérnöki oklevelét 1953-ban szerezte meg, száma: 42/1952-53.

A Dél-magyarországi Áramszolgáltató Vállalatnál kezdte pályafutását Szegeden. Beindítot­ta a középfeszültségű kábelek állapotának és hibahelyeinek rendszeres mérését, megmér­te a 20 kV-os hálózat földzárlat áramait és azokat kikompenzálta. A hálózattervezés könnyítésére analóg "hálózati kismintát" tervezett és készített. Néhány év elteltével kinevezték a műszaki fejlesztési osztály vezetőjévé. Eközben módjában állt több országban tanulmá­nyokat folytatni. Az utolsó tíz évben főmérnöki címmel az Üzemviteli Főosztályt irányítot­ta. Munkássága alatt több iparági és vállalati munkabizottságnak volt tagja, ill. vezetője. Kivette részét a vállalat jubileumi kiadványainak készítéséből. Az áramszolgáltatás minősé­gének javítására kidolgozta az "üzemzavarmentes hálózat" ismérveit és megkezdte ennek végrehajtását. A vállalat elsőnek valósította meg az országban a hálózatok üzemirányítá­sának telemechanizálását. A személyi számítógépek megszületése után több témában dol­gozott ki a mérnöki munkát segítő, ill. a hálózati kapcsolásokat gyakoroltató szimulációs programot. Egy találmánya is született a városi kábelhálózatok üzemirányításával kapcso­latban. A szegedi Déri Miksa Gép- és Villamosipari Szakközépiskolában sok éven át taní­totta a villamos művek tantárgyat.

Munkája elismeréseként megkapta A Villamosenergia Ipar Kiváló Dolgozója kitüntetést és a Kiváló Újító ezüst fokozatát.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

Dibuz Ágoston

1928-ban született Naszvadon.

 Villamosmérnöki (hadmérnöki) oklevelét 1953-ban szerezte meg, száma: 5/1952-53.

Az egyetem elvégzése után mint mérnöktiszt a Magyar Honvédségnél teljesített szolgála­tot. Egy kísérleti alkalmazásban lévő időosztásos többcsatornás mikrohullámú berendezés üzemeltetése és csapatkörülmények közötti alkalmazása volt a feladata. 1956-ban kérte leszerelését és mint polgári állományú mérnök került a Beloiannisz Híradástechnikai Gyár Mikrohullámú Fejlesztési Osztályára. Részt vett a PM - 28 időosztásos többcsatornás mik­rohullámú berendezés kifejlesztésében, bemérési munkáiban és a gyártási dokumentációk elkészítésében. A Telefongyár Fejlesztési Osztályán hasonló munkát végzett. Bekapcsoló­dott egy 24 csatornás időosztásos telefonérpáron vonali regenerátorokkal üzemelő beren­dezés fejlesztési és üzembe helyezési munkáiba. Innen került az MTA Automatizálási Kutató Intézetbe (későbbi nevén SZTAKI), ahol számítógép vezérlésű célgépek kidolgozá­sában vett részt. Majd az Országos Információs Központ és Könyvtár LSI - ATSZ-nél szá­mítástechnikai hardware és software feladatokkal foglalkozott, illetve mint főosztályvezető irányította az ezekkel kapcsolatos munkákat. Innét vonult nyugállományba 1988-ban. Nyugdíjazása után az IQSOFT Intelligens Rt-nél nyolc éven át vett részt programrendsze­rek kereskedelmi munkáiban.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

 

Dr. Domonkos Sándor

ny. főiskolai tanár, a műszaki tudományok kandidátusa

1931-ben született Gyömrőn.

 Villamosmérnöki oklevelét 1953-ban szerezte meg, száma: 20/1952-53.

Közvetlenül a végzés után Dr. Verebély László professzor mellé került tanársegédnek a Vil­lamos Művek Tanszékre. 1960-tól egyetemi adjunktusként vett részt az oktató-kutató munkában. Dr. Eisler János professzor vezetésével, munkatársaival kidolgozták a Villamos kapcsolókészülékek és a Villamos hőtechnika tárgyak tananyagát. Megírták a kapcsolási folyamatok jegyzetet, kialakították a laborméréseket és az önálló kapcsoló-berendezések csoportot. 1966-ban megvédte A villamos ívek mozgása a Deion-lemezek közelében című kandidátusi értekezését, műszaki doktori címet szerzett, és egyetemi docensi kinevezést kapott. Ezt követően bízták meg a Villamos Berendezések Osztály vezetésével. 1966-tól ellátta a Villamosmérnöki Kar dékán-helyettesi feladatait. Számos doktorandusz konzulen­se, a Tudományos Minősítő Bizottság Energetikai Szakbizottságának, a MTESZ Központi Oktatási Bizottságának tagja volt. 1974-ben az MM kinevezte a Kandó Kálmán Villamosipari Műszaki Főiskola főigazgatójának. 1986-ig vezette a főiskolát és igazgatója volt az Automatika és Berendezések Intézetnek. Kialakították a szaküzemmérnök képzést, a tu­dományos konferenciák évenkénti rendszerét, a főigazgatók évenkénti találkozóját. Főigaz­gatósága alatt intenzív kapcsolat alakult ki a Főiskola és Wilhelmshafen Furtwangen (NSZK) Hamilton (CDN) főiskolái között. 1986-ban Dr. Sima Dezsővel létrehozták a főisko­lai Műszaki informatika szakot. 1987-től 1992-ig vendégprofesszor volt Furtwangenben. 1993-ban nyugállományba vonult, de továbbra is előadója az Elektrotechnika tárgynak.

Munkásságát két alkalommal a Munka Érdemrend arany fokozatával ismerték el.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

 

Fehér István

1931-ben született Szekszárdon.

Villamosmérnöki (hadmérnöki) oklevelét 1953-ban szerezte meg,

 száma: 6/1952-53.

Mérnöki életpályája jelentős részét, negyven évet a Magyar Néphadseregben töltött had­mérnökként. Légvédelmi magasabb egység lokátor mérnökeként kezdte, majd tanintézeti tanszékvezetőként, később javító üzemvezetőként, majd harminc éven át minisztériumi szakosztályvezetőként és végül három évig a Varsói Szerződés tagállamai Egyesített Fegy­veres Erői Főparancsnoksága Technikai Testületének szakfőtisztjeként vett részt a Magyar Néphadsereg légvédelmi figyelő és tűzvezető elektronikai rendszerének kialakításában, to­vábbfejlesztésében, a szakkáderek kiképzésében, a javítási technológiák és a szakkáderek számára szükséges szakkönyvek, dokumentációk kidolgozásában. Mérnök ezredesi rend­fokozattal vonult nyugállományba. 1970-ben Egyetemünk Gépészmérnöki Karán gazdasá­gi mérnöki oklevelet szerzett. Nyugdíjasként három éven át vett részt szakreferensként és tolmácsként egy mezőgazdasági termékfeldolgozó gépsorokat gyártó nagyvállalat export tevékenységében.

Katonai pályafutása alatt kilenc miniszteri és három állami kitüntetésben részesült.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

Dr. (PhD) Findler Miklós

Professor Emeritus, a fizika tudomány kandidátusa

1930-ban született Budapesten.

 VilIamosmérnöki oklevelét 1953-ban szerezte meg, száma: 43/1952-53.

Az elméleti fizikából megszerzett kandidátusi fokozatát 1956-ban a Sydney-i Egyetem PhD doktori fokozatként ismerte el. Néhány év múlva már különböző egyetemeken (Ameriká­ban, Ausztráliában, Európában), különböző beosztásokban végzett kutató munkát. Infor­matikából vendég professzora volt többek között a bécsi műegyetemnek, az amszterda­mi, a zürichi egyetemnek, az Európai Intézetnek Brüsszelben, az ELTE-nek, az MTA SZTAKI-nak, a LAFORIA laboratóriumnak, valamint a Pierre és Marie Curie Egyetemnek Pá­rizsban. Jelenleg Professor Emeritus az Informatikai és Computermérnöki, valamint a Ma­tematika tanszékeken. A Mesterséges Intelligencia Laboratórium emeritus igazgatója az Arizonai Állami Egyetemen. Általános kutatási területe a számítástechnika, elméleti villa­mosmérnöki témakörök, matematika, fizika, alkalmazott matematika, matematikai és szá­mítástechnikai pszichológia, matematikai biofizika. Több mint 210 tudományos cikke je­lent meg, 43 könyvet írt, HL szerkesztett egyedül vagy társszerzőkkel. 119 országban tartott előadásokat. Jelenlegi kutatási területei: mesterséges intelligencia, különösen el­osztott mesterséges programozás, stratégiák automatikus analízise és szintézise, digitá­lis játékok elmélete, emberi kognitív viselkedés szimulálása, szakértő rendszerek, emberi hosszúlejáratú nyelvészet, numerikus szimuláció, computer grafika, információ-, tudás-, tényvisszanyerés.

Kitüntetései: Associatíon for Computing Machinery-től és a Council for International Exchange of Scientists-tol "Szolgálatok Elismerése" díj; "Senior Fulbrignt Scholar", az Ari­zonai State University elnökétől a "Centennális Évbeli Érdemek Díja", British Computer Socíety "Fellow". a Helsinki Egyetem rektorától "Szakmai Szolgálatokért" érdemrend, a Takeda Alapítványtól kitüntetés és elismerés.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

 

Godányi Ákos

1931-ben született Budapesten.

 Villamosmérnöki oklevelét 1953-ban szerezte meg, száma: 8/1952-53.

 

Első munkahelye a Mechanikai Laboratórium Híradástechnikai Vállalat volt, ahol egészen nyugállományba vonulásáig dolgozott. Az elektromos műhelyben részt vett rövidhullámú vevőkészülékek bemérésében, később átadásában. 1955- és 1956-ban a nagy sorozatban készült zenegépek rádió részének végrevízióját és átadását végezte. 1958-ban megbízták egy elektromos műhely vezetésével. Szovjet licenc alapján készülő rövidhullámú vevő­készülék dokumentációjának honosítása és a szükséges célműszerek elkészítése volt a fel­adata. 1960-ban a műszerlaborban lett csoportvezető, célműszerek készítését irányította. A nagy sorozatban készülő stúdió magnetofonok ellenőrzésére komplex műszert fejlesz­tett ki. 1963-ban felkérték az egyik fejlesztési laboratórium vezetésére. A célműszereken kívül speciális távközlési rendszer elemeinek kifejlesztésével, bemérésével és helyszíni sze­relésével foglalkoztak. 1982-től a Fejlesztési Ügyviteli Osztályt vezette. Feladatuk a fejlesz­tési főosztályok ügyvitelének biztosításán kívül vevő, panoráma és iránymérő készülékek­ből összeállított rendszerek kísérő és átvételi dokumentációjának biztosítása volt. 1992-től 1996-ig nyugdíjasként dolgozott tovább.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

Hajnal Hedvig (Slezák Ferencné)

1931-ben született Budapesten.

 Villamosmérnöki oklevelét 1953-ban szerezte meg, száma: 9/1952-53.

 

1953-tól 1954-ig az Elektroimpex Külkereskedelmi Vállalat állományában termelési gya­korlaton volt az Elektromos Kapcsolók és Készülékek Gyárában, ill. az Elektromos Mérő­műszerek Gyárában. 1954-től tervező mérnök, később irányító tervező, majd kiemelt mér­nök beosztásban dolgozott az Általános Épülettervező Vállalatnál. A háború után épült ipari, kommunális létesítmények elektromos terveit készítette, és részt vett hadi létesít­mények tervezésében is. Bekapcsolódott többek között a Diósgyőri Acélművek, egy ka­zincbarcikai iskola, a Budapesti Telefongyár, a Finommechanikai Művek, a Fegyver- és Gáz­készülék Gyár munkálataiba. Készített export terveket arab országoknak, 1968 és 1971 között több épülettervet az NDK-ban Drezdában, Kari-Marx Stadtban, Freibergben. 1971-től 1981-ig, nyugállományba vonulásáig a Pest megyei Tanács Tervező Vállalatnál dolgo­zott, először irányító tervezőként, majd szakági főmérnökként Lakótelepek, kommunális és művelődési épületek elektromos terveit készítette a külső energiaellátással és belső in­stallációs hálózattal együtt. Nyugdíjazása után vezető magántervezőként dolgozott. 1997-től a Mérnök Kamara tagja.

Munkássága elismeréseként háromszor kapott Kiváló Dolgozó kitüntetést, az Építésügyi Minisztériumtól Kiváló Dolgozó címet. Elnyerte a Honvédelmi Minisztérium érdemérmét.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

 

Dr. Helm László

c. egyetemi docens, a műszaki tudományok kandidátusa

1931-ben született Bakamazon.

Gépészmérnöki oklevelét 1953-ban szerezte meg, száma: 26/1953.

Végezve Gépészmérnöki Karunk Hőerőgépész tagozatán, az MTA Méréstechnikai és Mű­szerügyi Intézetében helyezkedett el mint kutatómérnök. 1955-től az MTA Automatizálá­si Kutatócsoportjában, a BME Villamosgépek Üzemtana Tanszékén, majd a Kutató Labora­tóriumban (Különleges Villamosgépek Tanszékén) volt tudományos munkatárs. 1960-tól az MTA Automatizálási Kutató Intézetének tudományos munkatársa, ill. tudományos osztályvezetője, 1965-től projektvezetője, 1980-tól 1990-ig tudományos főosztályvezető­je volt. 1990-től önálló szakértő. Méréstechnikával, ipari folyamatok automatizálásával, elsősorban mérő és folyamatirányító elemek és rendszerek fejlesztésével, valamint azok képességének vizsgálatával foglalkozott. A kutatási/fejlesztési munka mellett oktató tevé­kenységet is végzett. Egyetemünk Villamosmérnöki Karának meghívott előadója volt, 1970-től címzetes egyetemi docense. Előadott még a Gépipari Automatizálási Műszaki Főiskolán, a Miskolci Egyetem Automatizálási Tanszékén. Szakmai közéleti tevékenysége széleskörű. A Méréstechnikai és Automatizálási Tudományos Egyesület tagja. Volt fő­szerkesztője a Mérés és Automatika folyóiratnak, külső munkatársa az American Society of Mechanical Engineers (ASME) folyóiratának, főszerkesztője az Energiafogyasztók Lap­jának. A Magyar Minőség Társaság Energetikai Szakbizottságának elnöke, ez évtől a Ma­gyar Elektrotechnikai Egyesült Villamosság folyóiratának szerkesztője. Fő művei: Ipari fo­lyamatok műszerezése (1966), A szabályozástechnika kézikönyve (1970), Méréstechnikai kislexikon (1976), Fachlexikon Messtechnik (1984), Ipari robotok (1983).

Kitüntetései:  Kruspér-díj   (1968,   1980),  Kiváló  Feltaláló  (1981),  MTESZ-dij   (1988), Signum Aureum Facultatis Mechanicae Universitatis Miskolciensis (2000).

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

 

Herdliczka Gusztáv

1927-ben született Budapesten.

 Villamosmérnöki oklevelét 1953-ban szerezte meg, száma: 284.

 

Első munkahelye a Debreceni Postaigazgatóság volt, innen vette át 1954 januárjában az akkor alakult Helyközi Távbeszélő Igazgatóság. A debreceni erősítő állomás üzemmérnö­ke, majd vezetőhelyettese lett. 1976-ban - megalakulásakor - a budapesti központú Fej­lesztési Osztály létszámába került. Dr. Magyari Endre módszerével Magyarországon először végzett hibahely-méréseket hosszú légvezetékeken és távkábelen a visszavert im­pulzusok megjelenítésével. Részt vett Székesfehérvár, Szarvas, Orosháza, Makó új erő­sítőállomása berendezéseinek átvételi és üzembe helyezési méréseiben. Annak eldöntésé­re, hogy a magyar távbeszélő hálózat áramkörei alkalmasak-e a nyugati adatátviteli berendezések üzemére, mérte minden áramkörtípus jelterjedési sebességének és futásidő-torzításának adatait. A mérési eredményeket a Postakísérleti Intézet értékelte ki és publi­kálta. Digitális technikai továbbképzését hasznosítva magyarázó segédkönyvet írt az Ericsson sokcsatornás berendezés szabályozó rendszeréről. Minősítette és átvette a győri Műszaki Főiskolán készült, a Paksi atomerőmű és az MVM teherelosztója közötti áramkö­rök átváltó berendezését. Húsz újítását fogadták el. 1984-ben postaműszaki főtanácsos rangot kapott. 1989-ben vonult nyugállományba.

Munkásságát Kiváló Újító kitüntetéssel ismerték el.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

 

Jáni József

1929-ben született Székesfehérvárott.

Villamosmérnöki oklevelét 1953-ban szerezte meg, száma: 288.

 

1952-tőI Egyetemünk Villamosipari Anyagtechnológia Tanszéken dolgozott mint tanárse­géd, illetve adjunktus. Oktatómunkája mellett feladatul kapta az anyagvizsgálati laborok és a műhely megszervezését. Ez magába foglalta a tervezést, energiaellátást, valamint a gé­pek és műszerek beszerzését. Részt vett a Tanszék ipari megbízásaiban és a kutatások­ban. 1964-ben a Gabona Tröszt megalakuló Műszaki Főosztályára került beruházás-­előkészítési osztályvezetőként. Feladatköre a vasbeton és könnyűszerkezetes silóprogram, malom- és takarmányüzemi rekonstrukciók műszaki tervezése volt. 1965-től a Tröszt Fej­lesztési Osztályát vezette, és így közvetlen kapcsolatba került az ipar Kutatóintézetével. Kutatási eredmények elterjesztésével, új gépek, technológiák tesztelésével és bevezetésé­vel foglalkozott. 1977-ben nevezték ki a Kutatóintézet igazgatójává. Ilyen minőségében szoros kapcsolata és számos közös munkája volt a Budapesti Műszaki Egyetemmel, hazai és külföldi kutatóintézetekkel, valamint a megyei vállalatokkal. 1988 végén vonult nyugál­lományba.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

 

Jávor György

1930-ban született Balassagyarmaton.

 Villamosmérnöki oklevelét 1953-ban szerezte meg, száma: 65/1952-53.

Erősáramú villamosmérnöki oklevele megszerzése után az építési munkák befejezéséhez közeledő Mátravidéki Erőműhöz nyert felvételt. Erőműi pályafutása a Villamos Osztályon beosztott mérnökként kezdődött. 1955-ben vezető mérnök, majd 1956-tól a Villamos Osz­tály vezetője volt. 1972-ben kinevezték az Üzemviteli Osztály vezetőjévé, majd 1980-ban megbízást kapott a vállalat műszaki igazgatóhelyettesi teendőinek ellátására. 1981-ben, amikor a Mátravidéki Hőerőmű Vállalat egyesült a Gagarin Hőerőmű Vállalattal, a lőrinci te­lephelyen ismét üzemviteli osztályvezető lett. 1985-től erőművezetőként dolgozott az 1992. évi nyugállományba vonulásáig. Mindvégig egy telephelyen, de különböző beosztá­sokban teljesített szolgálatot több mint 38 évig. Munkája során az erőmű üzembiztonsá­gának növelése érdekében tevékenykedett. A 120 kV-os állomás szigetelő szennyeződés miatti átíveléseinek csökkentése, illetve megakadályozása céljából folytattak kísérleteket az iparág több résztvevőjével együttműködve. Alapvető feladatának tartotta az elavult villa­mos védelmi berendezések korszerűsítését és a segédüzemi villamos energiaellátás bizton­ságának növelését. Rész vett a Magyar Villamos Művek és a Magyar Elektrotechnikai Egye­sület keretében és szervezésében működő munkabizottságok tevékenységében, valamint bekapcsolódott a helyben szervezett szakmai továbbképző tanfolyamok oktatói, előadói munkájába.

Munkásságát A Villamos Energiaipar Kiváló Dolgozója és Kiváló Dolgozó, valamint Kiemelkedő Munkáért kitüntetésekkel ismerték el.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

 

Jeszenszki Károly

1931-ben született Szeged-Szentmihálytelken.

 Villamosmérnöki (hadmérnöki) oklevelét 1953-ban szerezte meg,

száma: 7/1952-53.

1954-ben a Honvédelmi Minisztérium Csoportfőnökség főelőadója lett, majd 1955-től a Haditechnikai Intézet id. tudományos előadója volt. 1956 novemberében leszerelt, és a BHG-ban helyezkedett el, 1957 és 1960 között mint tervezőmérnök az argentin L. D. (interurbán) központok bővítését tervezte, illetve ellátta a gyártás műszaki irányítását. 1960-tól az L. D. központok helyszíni szerelésének főmérnökeként dolgozott Argentínában, kb. 30 különböző városban, illetve településen. 1964-ben osztályvezetői megbízást kapott a BHG Külsőszerelés Osztályára, a belföldi fő- és alközpontok (Rotary, CA, RA) külső szere­lését irányította. 1968-ban Svédországban és Dániában tanulmányozta a helyszínen az L. M. Ericsson főközpontok gyártását és külső szerelését. 1968-tól 1973-ig irányította az LME központhonosítás-gyártás bevezetését, majd a gyártását. 1973 és 1979 között a BHG MEO Főosztályát vezette. 1979-től Havannában dolgozott, és a BHG által tervezett CA alközpontok gyártáshonosítását irányította. 1984-től 1986-ig CA gyártástelepítési, gyártáshonosítási ajánlatokat készített Argentínának, Iraknak és Algériának. A műszaki tárgyalásokat a helyszínen vezette. 1986-tól 1990-ig a BHG fődiszpécsere volt, termelési igazgató-helyettes beosztásban. 1991-ben vonult nyugállományba.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

 

Dr. Komarik József

ny. egyetemi docens, a műszaki tudományok kandidátusa

1930-ban született Budapesten.

Villamosmérnöki oklevelét 1953-ban szerezte meg, száma: 39/1952-53.

Már egyetemi hallgatóként mint demonstrátor tanított Egyetemünkön az Ábrázoló Geo­metria és a Vezetéknélküli Hálózati Rendszerek és Szolgáltatások Tanszéken. 1953-ban tanársegédként lépett be a Vezetéknélküli Hálózati Rendszerek és Szolgáltatások Tanszékre, ahol 1959-ben adjunktussá, 1963-ban pedig egyetemi docenssé nevezték ki. 1995-ben vonult nyugállományba a Távközlési és Telema­tikai Tanszékről. 1970 és 1976 között ellátta a Villamosmérnöki Kar dékán-helyettesi tiszt­jét. 1972-től 1981-ig vezette a Híradástechnikai Elektronika Intézet Áramkörök Osztályát. Oktatási és oktatásfejlesztési tevékenysége az elektronikus áramkörök és rendszerek té­maköréhez kapcsolódott. Ezt a munkát főként a nappali tagozaton végezte, de részt vett az esti oktatásban, az idegen nyelvű mérnökképzésben és a szakmérnök képzésben is. Tanfolyamokat tartott a Mérnöktovábbképző Intézetben, a MTESZ-ben, kutatóintézetek­ben és üzemekben, továbbá főiskolákon. Széleskörű publikációs tevékenységet folytatott. Részt vett ipari és kutatási feladatok megoldásában. Számos nemzetközi konferencián tar­tott idegen nyelven előadást. Négy alkalommal összesen 14 hónapot dolgozott külföldi egyetemen. így pl. Rómában és Karlsruheben.

Munkásságát a MTESZ Virág-Pollák- és Puskás Tivadar-díjjal ismerte el. Megkapta Az Ok­tatásügy Kiváló Dolgozója kitüntetést, a Pedagógus Szolgálati emlékérmet, a közlekedési minisztertől a Kiváló Munkáért elismerést.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

 

Kostka Pál

1929-ben született Pozsonyban.

Villamosmérnöki oklevelét 1953-ban szerezte meg,  száma: 271.

 

Az egyetemi tanulmányok befejezése után, 1953 nyarán tudományos segédkutatóként a Központi Fizikai Kutató Intézetben helyezkedett el. Az Atomfizikai Osztályon dr. Simonyi Károly professzor irányításával kezdte munkáját. A későbbi években is mint tudományos munkatárs ennek az osztálynak az utódosztályain dolgozott. 1977-ben kinevezték a Gyor­sító Berendezések Osztályának vezetőjévé. Később, 1988-tól a KFKI Részecske és Magfizi­kai Kutató Intézet Magfizikai Főosztályán végezte munkáját, 1991 -től nyugdíjasként. 1971 és 1973 között a müncheni Ludwig Maximiíians Universitaet gyorsító berendezés laborató­riumának munkatársa volt. Rendszeres munkakapcsolatban állt több más külföldi intézet­tel. Munkája döntő részben az intézet nagyberendezéseihez kötődött, így a különböző ré­szecskegyorsítókhoz, különösképpen az 5 MV-os Van de Graaff gyorsítóhoz és a 450 kV-os nehézion gyorsítóhoz, valamint a termonukleáris kutatások céljait szolgáló tokamak beren­dezés létesítéséhez. Kutatási, tervezési, létesítési, üzembe állítási és üzemfenntartási fel­adatokkal foglalkozott. Munkáiról publikációkban, konferenciákon számolt be.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

Kovács Tamás

1928-ban született Budapesten.

 Villamosmérnöki oklevelét 1953-ban szerezte meg, száma: 50/1952-53.

A diplomavédés után Rákospalotán három hónapig katonai szolgálatát töltötte, majd 1953 decemberében felvételt nyert az Észak-Magyarországi Vegyiművek Rt-hez. Egyévi üzemi gyakorlat után megbízást kapott, hogy szervezze meg a vállalat villamos üzemét. 1957 nyaráig ott dolgozott, majd 1958 márciusáig állás nélkül volt a forradalmi események kö­vetkeztében. Ezt követően az Észak-Magyarországi Áramszolgáltató Vállalatnál helyezke­dett el. Először a Műszaki Fejlesztési Osztályon, majd a Beruházási Osztályon mint önálló műszaki főügyintéző tevékenykedett. 1965-ben a Mátraaljai Szénbányák Vállalat alkalma­zásába állt, villamos üzemvitel-vezetőként dolgozott a Visontai Gépszerelő Üzemben. Irá­nyításával szerelték villamosan azokat a nehéz külfejtési gépeket, melyek a mai napig is a termelésben vannak. 1990 végén vonult nyugállományba. Utolsó beosztása a felelős bánya-műszaki vezető-helyettesség volt.

Munkássága elismeréseként megkapta a Bányász Szolgálati Érdemérem bronz fokozatát, valamint nyolc esetben szakmai elismerésben részesült. 2001. október 23-án átvette a honvédelmi minisztertől a Maléter Pál emlékérmet.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

 

Dr. habil Kurutz Károly

Professor Emeritus, a műszaki tudományok kandidátusa

1930-ban született Budapesten.

 Villamosmérnöki oklevelét 1953-ban szerezte meg, száma: 21/1952-53.

1953-ban védte meg erősáramú villamosmérnöki diplomatervét. Oktatói gyakorlata már hallgatóként, 1950-ben elkezdődött a Matematika, majd a Könnyűipari Kerettanszéken és az Ábrázoló Geometria Tanszéken. Azóta mint egyetemi oktató egyfolytában ugyanazon a munkahelyen dolgozik, csak az Egyetem neve változott meg többször. 1953-tól Szolnokon tanított a Közlekedési Műszaki Egyetemen. Miután ez 1955-ben Budapestre költözött, az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem állományába került. Az ÉKME és a BME 1967-ben bekövetkezett egyesítése után a BME Közlekedésmérnöki Kara Közlekedésautomati­kai Tanszékén végezte oktató és kutató munkáját. Végigjárta az egyetemi ranglistát, volt tanársegéd, adjunktus, docens, majd egyetemi tanár. Jelenleg Professor Emeritus. Első­sorban az Elektrotechnika, Villamos vontatás, Gépjármű-villamosságtan és Irányítástech­nika tárgyakat oktatta. 1953 és 1963 között félállású kutatómérnökként a Villamosipari Kutató Intézetben is dolgozott. Nyugdíjasként jelenleg is részt vesz a nappali, a levelező, a hegesztő szakmérnöki szak és az angol nyelvű képzés oktatásában. Műszaki doktori címet 1961-ben, kandidátusi tudományos fokozatot 1967-ben szerzett. 1996-ban habilitált. Ku­tatási területe elsősorban az ívhegesztő gépekre, az autóvillamosságra és a villamos au­tókra terjedt ki. 26 cikke, 8 egyetemi jegyzete jelent meg, 4 fejezetet írt szakmai könyvek­be, 7 találmányát fogadták el. Három hosszabb külföldi tanulmányúton vett részt.

Munkássága elismeréseként összesen 20 oklevelet, ill. kitüntetést kapott.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

 

Lackó Gábor

1931-ben született Baján.

Villamosmérnöki oklevelét 1953-ban szerezte meg, száma: 30/1952-53.

1953-tól 1956-ig a Középülettervező Vállalat színpadtechnikai szakosztályán dolgozott, színházak és kultúrházak színpadtechnikai tervezésével foglalkozott. 1956-ban elhagyta az országot, Angliában telepedett le. A Metropolitan Vickersnél ipari folyamatvezérléssel, majd orvosi elektronikával foglalkozott, EKG és EEG gépeket, valamint vérpumpákat ter­vezett. 1962-től a Rank Xerox elektrosztatikus másológépek tápegységein dolgozott. 1964-ben az Advance Electronicsnál kapott állást, gyártással és anyagbeszerzéssel foglal­kozott. 1972-ben gyártási igazgató, 1977-ben helyettes vezérigazgató lett. 1979-ben transzformátor nélküli tápegységek felvezetőinek forgalmazására céget (Magnaquest Ltd) alapított. Az 1981-ben alapított újabb cége (Starprobe Ltd) nagyfrekvenciás csatlakozókat és szondákat forgalmazott. Később a két céget egy konzultációs iroda létesítésével egészí­tette ki. 1989-ben a Shindengen Electrical Co. nevű japán cég megvette a Magnaquestet, ahol két évig mint vezérigazgató, majd három évig mint konzultáns részállásban tevékeny­kedett. Mint nyugdíjas 1993-ban - régi hobbyja a faesztergálás révén - faesztergapadok sebesség szabályozóival kezdett foglalkozni. Jelenleg egy helyi iskolában segít 15 évesek­nek technikai feladatuk megoldásában. Egy jótékonysági intézménnyel a jövő mérnökeit tá­mogatja. Három tudományos és managerial intézményben kapott Fellow rangú tagságot (FIEE, FIOM. FIM). 2000-ben tagja lett a Tudományos Műszerek Gyártói céhének, és meg­kapta a London városának Díszpolgára (Free Man of the City of London) címet.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

 

Lechner László

1930-ban született Szemcséden.

 Villamosmérnöki oklevelét 1953-ban szerezte meg, száma: 36/1952-53.

Pályakezdő mérnökként Székesfehérváron az Észak-dunántúli Áramszolgáltató Vállalatnál villamos hálózatok tervezésével és üzemvitelével foglalkozott. 1954-től 1964-ig a Vállalat veszprémi üzemvezetőségét irányította, majd 1965-ben a székesfehérvári üzletigazgató­ság főmérnökévé nevezték ki. 1971-ben ugyanitt, az akkor megszervezett üzemigazga­tóság vezetésével bízták meg. 1982-ben a Magyar Villamos Művek Tröszt hálózati üzem­vitel főosztályvezető-helyettesévé nevezték ki. Ezt a munkakörét 1991-ben történt nyugállományba vonulásáig látta el. Áramszolgáltatói munkái során kutatásokat végzett a villamos szabadvezetékek zúzmaraterhelései elleni védekezés témában, kiemelten foglalko­zott a közép- és kisfeszültségű hálózatok megbízhatósága növelésének kérdéseivel, a fe­szültség alatti munkavégzéssel, és a villamos hálózatépítés előszerelési fokának növelésé­vel. Az MVM-nél bővebben foglalkozott a villamos energiarendszer hálózati veszteségének elemzéseivel és az elosztó-hálózati üzemirányítás korszerűsítésével. Elméleti munkásságát húsznál több szakcikk, számos egyéb publikáció és elhangzott előadások jellemzik. Nyug­díjasként technika- és üzemtörténeti kiadványok szerkesztésén dolgozik tovább.

Az Elektrotechnikai Egyesületben végzett több évtizedes tevékenységét Kandó- és Verebély-díjjal ismerték el. Háromszor nyerte el az Ipar Kiváló Munkáért érdemérmét és meg­kapta a MTESZ Emlékérmét is.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

 

Makai Sándor

1930-ban született Budapesten.

 Villamosmérnöki (hadmérnöki) oklevelét 1953-ban szerezte meg,

 száma: 10/1952-53.

A Hadmérnöki Kar Híradástechnikai Fakultásán az Elektrotechnikai és Mikrohullámú Tan­széken tanársegédként dolgozott a Kar megszűnéséig, 1956 végéig. Ekkor került a ma­gyar villamosenergia iparba, az Erőmű Tröszt Országos Villamos Távközlési Szolgálatánál helyezkedett el. Itt tevékenykedett 1992-ig, nyugállományba vonulásáig. A Műszaki Egye­tem Mikrohullámú Tanszékével folyamatos maradt a kapcsolata. Több ízben adott elő a Mérnöktovábbképző Intézet tanfolyamain, évente 2-6 végzős hallgató diplomatervének bí­rálója vagy ipari konzulense volt. Munkahelyén a mikrohullámú, később a jel- és adatátvi­teli csoportot vezette. 1980-ban a Nemzetközi Számítástechnikai Oktató Központban szá­mítógép programozó oklevelet szerzett. 1982 közepétől 1988 szeptemberéig Prágában, a környező országok Nemzetközi Villamos Teherelosztójában számítógépes kiküldöttként te­vékenykedett. 1959-től prágai kiküldetéséig mellékfoglalkozásban a SOTE Radiológiai Kli­nikáján izotópos méréstechnikai szervizmérnökként, rövidebb ideig az MTA Számítástech­nikai Központjában ferrit-transzfluxorok témakörben és a KFKI Mágneses Anyagok Osztályán mikrohullámú méréstechnikai témákban dolgozott. Néhány féléven át a győri Távközlési Főiskolán, a Kandó Kálmán Főiskolán a Bécsi úton és a Tavaszmező utcában, valamint a Nehézipari Minisztérium Esztergomi Továbbképző Intézetében tartott előadá­sokat a villamos ipari távközlés témaköreiből.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

 

Márkus György

1925-ben született Gyulán.

 Villamosmérnöki oklevelét 1953-ban szerezte meg, száma: 31/1952-53.

Munkahelye 1954-től nyugállományba vonulásáig az ország legnagyobb színesfém kohá­szati vállalatánál, a Csepeli Fémműben volt. Mint a vállalat egyetlen villamosmérnökére, igen sok és nagy feladat hárult rá. Mivel az egyetemi évei alatt kohászati elektrotechniká­ból kevés képzést kapott, a hiányzó ismereteket magyar és külföldi szakirodalomból sze­rezte meg. A kohászati termékek előállítási költségében igen jelentős az energiaköltség, ezért a költségek csökkentésében és az energiaracionalizálásban volt fontos szerepe. A vál­lalatnál komoly fejlesztések voltak, a főbb szempontok között mindig szerepelt a gazdasá­gos és biztonságos energiahordozó kiválasztása is. Ezekben a kérdésekben döntő szerepe volt. A vállalat jelentős fejlesztései között megemlítendő az új cső- és rúdhúzó, fémszalag hengerde, folyamatos tuskóöntöde és szalagöntöde, rézfeldolgozó. A móri gyáregységben világszínvonalú elektródagyár épült. A fejlesztések során fontos szerepe volt a berendezé­sek kiválasztásában és a kivitelezésben. Különböző nemzetközi szakmai kongresszusokon és tanulmányutakon vett részt Csehszlovákiában, Németországban, Lengyelországban, Szovjetunióban. Dolgozott a MEE szakmai munkabizottságaiban. MEE és ETE tag volt. Ta­nított felsőfokú technikum esti tagozatán. A vállalatnál 32 évet szolgált, ebből 8 évet mint fejlesztő és tervező mérnök. 24 évet mint a főenergetikusi szervezet vezetője. Főenergetikusként vonult nyugállományba 1986-ban.

Munkásságát arany plakettes kiváló újító kitüntetéssel és miniszteri elismeréssel jutalmaz­ták.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

 

Máté Ferenc

1930-ban született Mezőhegyesen.

Villamosmérnöki (hadmérnöki) oklevelét 1953-ban szerezte meg, száma: 13/1952-53.

Első munkahelye a Honvédelmi Minisztérium Híradóanyag Átvételi Osztályán volt, ahol mint laboratóriumvezető a katonai híradástechnikai berendezések vizsgálatát, minősítését és URH antenna tervezését végezte. 1957-ben a BHG-ban a Telefontervezési Osztályon a szovjet faluközpont prototípusát készített el és a gyártás előkészítését végezte. 1960-tól az Erőmű Trösztnél a villamos iparág egységes távközlési rendszerének kialakításán, be­rendezések (RH és URH) beszerzésén dolgozott. 1967-ben megszerezte az Átviteltech­nikai szakmérnöki diplomát. 1968-tól az Olajterv Hírközlési Osztályát vezette, irányította az Olaj- és Gázipar távközlési rendszerének tervezését (vezetékes, vezeték nélküli, adatát­viteli és távválasztás), részt vett az iparág távközlési koncepciójának kialakításában, rész­tanulmányok készítésében. 1973-ban a Postai Tervező Intézethez került. Bekapcsolódott nagyvárosok, így Békéscsaba, Kecskemét stb. távbeszélő hálózatának rekonstrukciós ta­nulmányterve készítésébe, irányította a vidéki telefonhálózatok tervezését. 1975-től a BHG megbízásából Algériában a Postaügyi Minisztérium szakértőjeként az Ericsson által szállított és szerelt főközpontok végvizsgálatát és a műszerészek betanítását végezte. Ha­zatérve a BHG-ban létesítményi főmérnöke lett egy katonai adórendszer és az újszegedi URH és TV komplexum megépítésének. 1991-től 1998-ig egy kft. tagjaként irányította a távközlési ágazat munkáját (alközpontok, telefaxok, hálózatok kivitelezése stb.). 1992-ben vonult nyugállományba. Korábban is és jelenleg is esetenként szakértői tevékenységet foly­tat.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

 

Dr. Nagy István

Professor Emeritus, akadémikus

1931-ben született Budapesten.

 Villamos mérnöki oklevelét 1953-ban szerezte meg. száma: 11/1952-53.

Diplomája megszerzését követően Egyetemünk Villamos Gépek Üzemtana Tanszékén volt az MTA aspiránsa 1956 végéig. Ezt befejezve az MTA alkalmazásban ugyanitt folytatta munkáját mint tudományos munkatárs, ill. főmunkatárs. Az MTA Számítástechnikai és Au­tomatizálási Kutató Intézetének, illetve jogelődjének megalakulását követően a SZTAKI-ban végzett kutatói tevékenységet 1976-ig. Ezután a SZTAKI-ban csak félállásban dolgozott, mivel egyetemi tanári kinevezést kapott Gépészmérnöki Karunk Elektrotechnika Tanszéké­re. 1977 és 1996 között ellátta e Tanszék vezetői feladatait is. 1996-ban átkerült a Villa­mosmérnöki és Informatikai Kar Automatizálási és Alkalmazott Informatikai Tanszékére. Jelenleg e Tanszék Professor Emeritusa. A 60-as és 70-es években több mint tíz éven át a Ganz Villamos Művekben mint tanácsadó is tevékenykedett. Nevéhez fűződik a korszerű szabályozáselmélet oktatásának bevezetése Egyetemünkön. Emellett elsősorban az Elek­trotechnika, a Teljesítményelektronika, az Automatizált villamos hajtások, az Elektronika, a Villamos áramkörök, az Analóg számítógépek tárgyakat adta elő. Európa, Amerika, Ázsia számos külföldi egyeteme hívta meg vendégprofesszorának. Aktív szerepet töltött be ha­zai és nemzetközi tudományos bizottságokban. Publikációs tevékenysége széleskörű. Ta­lálmányainak száma jelentős. Ezek alapján sok országba exportáltak nagy generátor gerjesztésű rendszereket, villamos mozdonyok feszültség szabályozóit, középfrekvenciás statikus generátorokat indukciós hevítésre.

Munkásságát számos kitüntetéssel ismerték el, így megkapta többek között az Akadémi­ai díjat, a Csáki- és a Zipernovszky-díjakat, több alkalommal a Kiváló Feltaláló kitüntetés arany fokozatát.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

 

Németh Árpád

1931-ben született Budapesten.

 Villamosmérnöki (hadmérnöki) oklevelét 1953-ban szerezte meg,

 száma: 14/1952-53.

1954-ben a Távközlési Kutató Intézet Méréstechnikai Osztályán helyezkedett el. 1955-ben áthelyezték a TKI vákuumtechnikai laboratóriumába. Az itt folyó mikrohullámú elektroncső fejlesztési munkákban vett részt, elsősorban az egyes típusok mikrohullámú méréseihez szükséges mérési módszerek kidolgozásában. A vizsgálatok a kísérleti példányok ellenőrző méréseitől a speciális típusadatok mérésein át a kis sorozatgyártás minősítő méréseire vo­natkoztak. A fejlesztési munkákat később átvette az Egyesült Izzó Rt., majd a Tungsram Rt. Adócsőgyára. Munkakörülményei csaknem változatlanok voltak 1993-ig. Így jutott el a K11 típusú klystrontól a hírközlési haladóhullámú erősítőkön át a TJ1600 típusú ipari magnetronig. 1993-ban az Adócsőgyárat felszámolták és megszűnt a mikrocső fejleszté­se.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé-kenységét.

 

 

Orbán Miklós

1931~ben született Budapesten.

 Villamosmérnöki oklevelét 1953-ban szerezte meg, száma: 25/1952-53.

1953-tól az MTA Méréstechnikai és Műszerszolgálati Intézetének tudományos munkatár­saként méréstechnikai kutatásokat végzett a magneto-elasztikus jelenség nyomatékmé­résre való felhasználására. Ebből a témából készítette azt a diplomamunkát, amely alapján az ELTE TTK-tól 1954-ben fizikus diplomát kapott. Az intézet átszervezése után mint az akadémiai kutatócsoport tagja, a Villamosgépek Üzemtana Tanszékre került. Továbbra is ipari méréstechnikai problémákkal foglalkozott, de részt vett a Tanszék oktató munkájá­ban is. A nappali oktatásban bevezette a vezérléstechnika, az analóg és digitális technika tárgyakat. A szakmérnöki tanfolyamokon is adott elő. A 60-as években a kutatócsoport­ból alakult meg az MTA Automatizálási Kutató Intézete. Itt a "komplex automatizálásnak" nevezett témakörön belül az adaptív "tanuló" irányítási rendszerek kutatásával foglalko­zott. Akadémiai kutatócsere keretében fél évig részt vett a londoni Imperial College-ban fo­lyó kutatási munkákban. Ugyancsak a 60-as években jött létre az Intézet és a BME közös számítóközpontja egy akkor a hazai viszonyok között nagyteljesítményűnek számító szov­jet gyártású számítógéppel. Megbízták ennek a számítóközpontnak a vezetésével. 1969-tól az Elektronikus Mérőkészülékek Gyárában a francia licenc alapján meginduló hazai számítógépgyártás software fejlesztési munkáit irányította. Egy év múlva a számítógép­gyártás átkerült a Videotonhoz. Ekkor a KGM Ipargazdasági és Számítástechnikai Intéze­tében a Számítástechnikai Főosztály vezetője lett, majd az Intézet átalakulása miatt a Köz­ponti Statisztikai Hivatal Országos Számítástechnikai Irodájában helyezkedett el. A gép-, vegy- és energiaipar számítástechnikai fejlesztéseinek volt a felelőse. 1980 és 1987 között az Országos Műszaki Könyvtár keretei között létrehozott Fejlesztési Programiroda vezető­jeként az OMFB felelősségi körébe utalt fejlesztési programok menedzselését végezte. Kb. 30 szakcikke jelent meg, több szakkönyv megírásában vett részt, önállóan több szakköny­vet fordított magyarra. Előadásokat tartott külföldi tudományos konferenciákon.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

 

Oulicky József

1928-ban született Újpesten.

 Villamosmérnöki (hadmérnöki) oklevelét 1953-ban szerezte meg, száma; 16/1952-53.

Mint villamosmérnök-híradástechnikai hadmérnököt a honvédség először egy mozgó hír­központ rádió berendezéseinek üzemviteli mérnökeként alkalmazta, majd a Haditechnikai Intézetben a mozgó hírközpontok továbbfejlesztését kapta feladatul. 1957-től a híradás­technikai iparban dolgozott fejlesztő mérnöki beosztásban. Részt vett hajórádiók adó- és vevőberendezéseinek kidolgozásában, speciális célú, kis csatomaszámú átviteltechnikai berendezések fejlesztésében, gyártásba vételében. 1965-től a KGM Híradástechnikai Ipar-igazgatóságán csoportvezetőként a híradástechnikai nagyberendezések gyártmányfejlesz­tésének koordinálását végezte. 1968-tól a Magyar Híradástechnikai Egyesülésben folyta­tott műszaki fejlesztési koordinációs munkát. Az 1980-as évektől az 1990-ben történt nyugállományba vonulásáig a Magyar Híradástechnikai Nemzetközi Együttműködési Tit­kárság vezetőjeként vett részt a KGST-n belüli híradásipari műszaki és gazdasági együtt­működés koordinációs munkáiban. Az általa fejlesztett berendezések műszaki és kísérő dokumentációit készítette el. Ezek nyomtatásban is megjelentek. Részt vett a Magyar Hír­adástechnika Évszázada című könyv több fejezetének megírásában. Közreműködött a híradástechnikai iparág gyártmányfejlesztési és export-import terveinek kidolgozásában.

Munkássága elismeréseként kapott miniszteri elismerő oklevelet. Elnyerte A Gépipar Kivá­ló Dolgozója kitüntetést, Lengyel ezüst fokozatú kitüntetést az Ipari Együttműködésért és az '56-os helytállásért kitüntetést.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

 

Dr. Pataky Balázs

c. egyetemi docens, a műszaki tudományok kandidátusa

1931-ben született Győrben.

 Villamosmérnöki oklevelét 1953-ban szerezte meg, száma: 2/1952-53.

Első munkahelye a Vasipari Kutató Intézet Porkohászati Osztálya volt, ahol híradástechni­kai alapanyagok fejlesztésével és gyártásával foglalkozott. Kezdetben mint tudományos munkatárs, 1981-től mint osztályvezető és 1989-től mint főmérnök dolgozott 1991-ig, nyugállományba vonulásáig. Elsősorban mágneses anyagok fejlesztésén és ipari bevezeté­sén tevékenykedett. Kutatási témája a lágy mágneses ferritek fejlesztése és ipari megvaló­sítása volt a váci HAGY-nál, majd a szilíciummentes, nagytelítésű dinamószalagok fejlesz­tése és ipari megvalósítása a DV-, az ÉVIG- és az IMI-nél. A gyártás sikeres megvalósítása után, 1980-tól beindította a mágnes gyártást a VASKUT-nál és Ausztriában. Elsősorban a ritkaföldfém kobaltalapú permanens mágnesek kisüzemű gyártásának megvalósításán dol­gozott. Szakértőként másodállásban több, mint tíz cég alkalmazta hosszabb, rövidebb időre. A Közgazdaságtudományi Egyetemen 12 évig mint címzetes egyetemi docens tar­tott előadásokat. A Mérnöktovábbképző Intézetben két előadássorozata volt. Publikációi­nak száma 85. A Híradástechnikai Tudományos Egyesületben az Alapanyag Bizottságot vezette, az MTA Vákuumtechnikai és Elektronikus Eszközök Bizottságában ellátta a titká­ri teendőket. Az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen 1954-ben fizikusi oklevelet, Egyete­münkön 1959-ben híradás-technikusi oklevelet kapott. Műszaki doktori címet 1963-ban, kandidátusi fokozatot 1968-ban szerzett a Mn-Zn ferritek technológiája témakörben.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

 

Szabó Imre

1930-ban született Budapesten.

Villamosmérnöki oklevelét 1953-ban szerezte meg, száma: 38/1952-53.

Szakmai gyakorlatát az Elektromos Műveknél kezdte el, majd a vállalat Tervezési és Tanul­mányi Osztályára került. 1957-ben az osztály a Villamos Hálózati Tervező Vállalatba olvadt be, ahol észak-magyarországi területi létesítményi mérnökként tevékenykedett. 1959-ben a KGM Gépexport Fővállalkozási Irodába került, a koreai osztály villamos létesítmény felelőse lett. E munkák befejezése után főmérnöki kinevezést kapott. 1963-tól 1974-ig az Országos Tervhivatalban a műszer- és automatika, ill. 1968-tól az erősáramú alágazat főmérnökeként dolgozott. Az alágazat komplex fejlesztésére vonatkozó műszaki, közgaz­dasági és irányítási munkát végezte. Ezt követően az OKlSZ-hoz került mint az Ágazati Koordinációs és Műszaki Főosztály vezetője. 1979-ben a TESCO Nemzetközi Műszaki Tu­dományos Együttműködési Iroda szolgálatába állt. majd ugyanabban az évben tartós ki­küldöttként a TESCO Libiai Consulting Irodájának vezetője lett. Az iroda feladata magyar szellemi exporttevékenység ellátása, bővítése és megvalósítása volt. 1983-tól nyugállo­mányba vonulásáig, 1991-ig ellátta a Tecnocoop Szövetkezeti Gép- és Villamosipari Közös Vállalat igazgatói tisztét. 1965-ben külkereskedelmi mérnök-közgazdász diplomát szer­zett. Tagja volt az OMFB Automatizálási Állandó Bizottságának.

Munkáját a Kohó- és Gépipari Minisztérium, az Országos Tervhivatal, valamint az Ipari Szö­vetkezetek Országos Tanácsa Kiváló Dolgozó kitüntetéssel ismerte el.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

 

Szanyi András

1931-ben született Budapesten.

Villamosmérnöki oklevelét 1953-ban szerezte meg, száma: 16/1952-53.

Diplomája megvédése után, 1953-ban a Dunaújvárosi Erőműben tevékenykedett előbb ügyeletes mérnökként, majd irodavezetőként. 1957-től 1981-ig a VÁV (Villamos Állomás­szerelő Vállalat), későbbiekben a VBKM gyárában szerelésvezető, osztály-, illetve főosztály­vezető beosztásban dolgozott. Közreműködésével sikerrel valósultak meg jelentős belföldi létesítmények, így papírgyárak, cementgyárak, vas- és alumíniumkohók, Metró stb. 1981 -től nyugállományba vonulásáig, 1991-ig a Vegyigép Tervező és Fővállalkozói Vállalat alkal­mazta osztály-, illetve főosztályvezetői beosztásban. Több külföldi létesítmény előkészí­tésében, megvalósításában vett részt, pl. festékgyárak a Szovjetunióban, szorbitüzem Kínában stb. A Villamosság, illetve a Minőség és Megbízhatóság c. szakmai lapokban több publikációja jelent meg.

Munkája elismeréseként több alkalommal vállalati elismerésben részesült.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

Szölgyén Ottó

1929-ben született Hényel-pusztán.

 Villamosmérnöki oklevelét 1953-ban szerezte meg, száma: 34/1952-53.

Első munkahelye a Beloiannisz Híradástechnikai Gyárban volt. Kezdetben üzemmérnök­ként dolgozott mint a 135 kW-os műsorszóró adó erősáramú feladatainak egyik felelőse. 1955-ben megalakult az URH-osztály. Ekkor két kollegájával kidolgozta az adó folyamatos áramellátását biztosító "Szünetmentes áramforrás"-t. A feladat sikeres elvégzését szaba­dalmi bejelentés és annak elfogadása zárta le. Később a Finommechanikai Vállalat megke­resésére kifejlesztették az áramforrás lényegesen nagyobb teljesítményű változatát. 1959-ben az URH Fejlesztési Osztályt áthelyezték a Budapesti Rádiótechnikai Gyárba, ahol önálló tervezőként dolgozott az adó erősáramú témáin. 1963-tól - további áthelyezéssel -az Op­tikai és Finommechanikai Központi Kutató Laboratóriumban tudományos munkatársként folytatta munkáját. Fő kutatási témája a nukleáris-orvosi készülékek fejlesztése volt. 1968-ban a laboratórium új telephelyre költözött és nevet is változtatott. Ettől kezdve az Elek­tronikai és Finommechanikai Kutató Intézetben a tudományos és bemérő csoport vezető­jeként tevékenykedett. 1971-től az EFKI a VIDEOTON Gyár Fejlesztési Intézete néven működött tovább. Itt folytatta a nukleáris-orvosi berendezések kutatási-fejlesztési munká­it. Mint témavezető-témafelelős részt vett a berendezések műszaki-kereskedelmi feladata­iban is, ennek megfelelően a Radocirkulográf, Nephrográf exportjában és az ezzel kapcso­latos tevékenységekben, így installáció, betanítás, átadás, átvétel stb. 1990-ben vonult nyugállományba.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

Szűcs P. Árpád

1931-ben született Kisújszálláson.

 Villamosmérnöki oklevelét 1953-ban szerezte meg, száma: 18/1952-53.

Először a Transzvill Vállalatnál helyezkedett el. A Szerkesztési Osztályon a mérőtranszfor­mátorok tervezésével és fejlesztésével foglalkozott. 1953 és 1955 között beosztott terve­zőként, 1955-től csoportvezetőként dolgozott. Kifejlesztett egy nagy zárlati szilárdságú támszigetelőbe épített áramváltó típust és megkezdték a műgyanta szigetelésű mérő­transzformátorok fejlesztését és gyártását. 1957 és 1960 között a gyár kísérleti műhelyé­nek osztályát vezette. Ebben az időben kezdett el a gyárvezetés támogatásával automati­zálási feladatokkal foglalkozni. Kifejlesztett egy mágneses erősítőkkel működő hőmérséklet szabályzót, ami gabonaszárítóknál került alkalmazásra. Mivel a Transzvill az automatizálás területén gyártani nem kívánt, így a Minisztérium az ezzel foglalkozó dolgo­zókat az Anód Áramirányító Gyárba helyezte át. Megbízták az itt létrehozott Fejlesztési Osztály vezetésével. 1962-1963-ban elvégezte a Folyamatszabályozási szakmérnöki sza­kot. 1963-ban, miután a nagyáramú félvezető gyártás és alkalmazás területét az Anód kapta meg, a Minisztérium áthelyezte az akkor erőteljesen fejlődő Villamos Automatikai In­tézetbe. Itt a Folyamatszabályozási Főosztályon lett osztályvezető, majd 1965-től főosz­tályvezető. Bár a belső szervezeti felépítés többször változott, lényegében ebben a beosz­tásban dolgozott és a folyamatszabályozási munkát irányította 1980-ig. Az itt folyó munka az ipar szinte minden területére kiterjedt. Az általános vezetői feladatok mellett a külön­böző hazai és külföldi létesítmények beruházási munkáit közvetlenül is irányította. 1980-ban kinevezték a vállalat műszaki igazgatójává, 1985-tőI mb. igazgatóként dolgozott. 1988-ban korkedvezménnyel vonult nyugállományba.

Több alkalommal kapott vállalati és miniszteri kitüntetést.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

Tarján Róbert

1931-ben született Budapesten.

 Villamosmérnöki oklevelét 1953-ban szerezte meg, száma: 58/1952-53.

A diploma megszerzése után a Belügyminisztériumban, majd 1954-től az Országos Terv­hivatalban dolgozott. Energiagazdálkodási és energiaellátási kérdésekkel foglalkozott. 1960-tól az Országos Tervhivatal Nehézipari Főosztályán osztályvezető-helyettesi felada­tokat látott el. Időközben megszerezte az ipari közgazdász-mérnöki oklevelet is. 1965-ben áthelyezték a Nehézipari Minisztériumba, az Országos Energiagazdálkodási Hatósághoz. Megbízást kapott az Energiatervezési és Ellátási Osztály helyettes vezetői, majd 1968-tól vezetői feladatainak ellátására. Az ipari minisztériumok összevonása után az Ipari Minisz­térium (később Ipari- és Kereskedelmi Minisztérium) Energetikai Főosztályának osztályve­zetője. 1990-től főosztályvezető-helyettese volt. 1993-ban vonult nyugállományba, de ezt követően is folyamatosan dolgozik szakértőként. Több vállalat igazgatóságának, illetve fel­ügyelő bizottságának volt tagja. Számos OMFB és más szakmai munkabizottság tagja, szakértője, továbbképző tanfolyamok rendszeres előadója. Szakmai folyóiratokban számos cikke jelent meg.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

 

Tavassy Lajos

1930-ban született Veszprémben.

 Villamosmérnöki oklevelét 1953-ban szerezte meg, száma: 48/1952-53.

Szakmai tevékenységét a Ganz Villamossági Műveknél kezdte tervezőmérnökként, majd a Villamos Automatika Intézetnél folytatta szintén mint tervezőmérnök. 1964 és 1967 kö­zött ellátta a Méréstechnikai Központi Kutató Laboratórium osztályvezetését, 1967-től a Ganz Műszer Művek szabadalmi mérnöke, 1969 és 1984 között az ALUTERV-FKI szaba­dalmi ügyvivője, majd 1987-ig a Mikroelektronikai Vállalat iparjogvédelmi osztályvezetője volt. 1988-ig, nyugállományba vonulásáig a Ganz-Mávag iparjogvédelmi és licencia irodá­ját vezette. 1992 és 1995 között külkereskedelmi tanácsadóként tevékenykedett a Pro­metheus Tüzeléstechnikai Rt-nél. 1997 óta a Jurex Iparjogvédelmi Iroda tagja. Tanácsadó­ként, szakfordítóként és szabadalmi ügyvivőként dolgozik különböző cégeknek. Tagja a Szabadalmi Ügyvivő Kamarának, évekig tagja volt a Licensing Executives Society (Ger-many)-nek.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

 

Tőke Gyula

ny. egyetemi docens

1931-ben született Budapesten.

Villamosmérnöki oklevelét 1953-ban szerezte meg, száma: 14/1952,-53.

Egyetemi tanulmányait befejezve a BME Villamosgépek Tanszékén helyezkedett el mint ta­nársegéd. 1959-től adjunktusi, 1974-től egyetemi docensi beosztásban végezte oktató­kutató munkáját. 1995-ben vonult nyugállományba. Pályafutása során a Tanszékhez tar­tozó csaknem valamennyi tantárgyat előadta, tantermi, illetve laboratóriumi gyakorlatait vezette. Az Erősáramú elektrotechnika és a Villamosgépek gyártása tantárgyak anyagát önállóan alakította ki. A Villamosenergiaipari Felsőfokú Technikumnak öt éven át meghí­vott előadója volt. 1964 és 1967 közötti időszakban a Ganz Villamossági Műveknél - fél­állásban - gyártmányfejlesztői minőségben szerzett ipari gyakorlatot. Ennek keretében szi­lícium egyenirányítós mozdony egyenáramú hajtómotorjainak honosításával, gyártási és gyártmányfejlesztési kérdéseivel, vízhűtéses turbógenerátorok gyártmányfejlesztési és gyártásközi ellenőrzési kérdéseivel, továbbá feszültségváltók fejlesztési problémáival fog­lalkozott. 1973-ban a Ganz Villamossági Művek, illetve az Egyesült Villamosgépgyár állo­mányába tartozó három kutatómérnökökkel a Villamosgépek Tanszéken kutatócsoport ala­kult. A turbógenerátor szorítótárcsájában keletkező örvényáram-veszteségek számításával és kísérleti vizsgálatával, továbbá kalickás forgórészű aszinkron gépek forgórész-aszim­metriájával foglalkoztak, A tanszékvezető megbízása alapján ellátta a csoport szakmai-tu­dományos irányítását. Tudományos publikációs tevékenysége részben oktatással, nagyobb részben ipari feladatok megoldásával volt kapcsolatos.

Munkássága elismeréseként megkapta A Felsőoktatás Kiváló Dolgozója, majd a Kiváló Munkáért kitüntetéseket. 1977-ben a XIII. Országos Tudományos Diákköri Konferencia al­kalmából oklevelet kapott.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

 

Vasvári György

tiszteleti egyetemi docens

1930-ban született Budapesten.

Villamosmérnöki oklevelét 1953-ban szerezte meg, száma: 15/1952-53.

 

Mint okleveles gyengeáramú villamosmérnök először távközléssel foglalkozott a Magyar Postán, majd az első magyar számítógép szerelését vezette az MTA Kibernetikai Kutató Csoportjában. Később különböző számítóközpontoknak volt műszaki, majd számítástech­nikai vezetője, 1989-ben létrehozta a GIRO Elszámolásforgalmi Részvénytársaságot, és el­látta a vezérigazgatói teendőit. 1992-ben vonult nyugállományba. Azóta egyéni vállalkozó, informatikai biztonsági szakértő (Neumann Társaság minősítése). Ötvenöt publikációja je­lent meg szaklapokban, öt tanfolyami jegyzet, illetve könyv, négy szakkönyv, ebből három egyben egyetemi tankönyvnek is szerzője. Egyetemünk Gazdaság- és Társadalomtudomá­nyi Karán meghívott előadója 1992-től a bankbiztonság, majd 1998-tól az adatbiztonság menedzsment tárgyaknak. 2002-ben a Kartól megkapta a tiszteleti egyetemi docensi cí­met.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

 

Vörös László

1929-ben született Budapesten.

 Víllamosszakmérnöki oklevelét 1953-ban szerezte meg,

száma: 1116/1953.Eá. II/018.

1943-tól nyugállományba vonulásáig, 1989. év végéig megszakítás nélkül a Ganz Villa­mossági Műveknél dolgozott mint iparitanuló, majd felszabadult segéd, technikus, ill. mérnök. 1958-tól a MÁV-hoz egyre nagyobb számba került 600 Le-Bo-Bo tengelyelren­dezésű diezel villamos mozdonyok vonalpróbáit vezette és e mozdonyok üzemeltetését fel­ügyelte. 1960-ban létre hozta a Jármű Gyáregység Szereléstechnológiai Osztályát, és az összes gyártás alatt lévő villamos jármű előkábelezésének bevezetése érdekében megbí­zást kapott az osztály vezetésére. 1963-ban kinevezték a gyáregység főmérnökévé. A Ward-Leonard villamos mozdonyok, a Bo-Bo diezel villamos mozdonyok, a csuklós villamo­sok és a kéregalatti földalatti villamos jó minőségű szerelését és az átadási próbákat fel­ügyelte. 1970-ben 11 hónapon keresztül Kubában vezette a részükre szállított 1000 Le-s diezel villamos mozdonyok első 14 darabja fődinamóinak szükségszerű átalakítását. 1968 és 1972 között a Közgazdasági Egyetemen mérnök-közgazdász képesítést szerzett. En­nek következtében 1973-ban kinevezték a GVM Műszaki Kalkulációs és Költségelemzési, valamint az Ár- és Vámellenőrzési Főosztálya vezetőjévé. 1986-tól nyugállományba vonu­lásáig a GVM vezérigazgatójának műszaki tanácsadója volt. Tevékenysége folyamán több belső szakmai, villamos járművek üzemeltetésére, működésére vonatkozó leírást készített.

A Ganz Villamossági Művek számtalan kitüntetéssel és jutalommal ismerte el tevékenysé­ge hasznosságát és minőségét.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.