Ádám Ferenc

1929-ben született Budapesten. Hadmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg, száma: .

1952-ben mint kutató mérnök kezdte szakmai pályáját. Munkája során lokátorokkal, spektroszkópiai fényforrásokkal, lézeres fényforrásokkal, technológiai lézerfejlesztéssel, az általa tervezett és megvalósított különböző készülékekkel és egyéb aktuális műszaki problémákkal foglalkozott. Hét szolgálati szabadalom feltalálója. Mint önálló Kutató vonult nyugállományba 1990-ben. Jelentősebb munkái közül megemlítendő, hogy a célkövetés kézi állítású távolsági adatának automatizálására kísérleti áramkört dolgozott ki. Telítődő transzformátor bevezetésével kiküszöbölte a szikraközös spektroszkópiai fényforrás szik­raközének hibás újragyújtását, Méréstechnikai vizsgálattal igazolta, hogy a lézercső gáz­töltetének növekvő elszennyeződését és élettartamának gyors csökkenését részben tech­nológiai, részben anyaghiba okozza. Szikragerjesztésű lézer működtetésére Különlegesen gyors szíkraközt tervezett. Gyors (ns) impulzusgenerátort és oszcilloszkópot tervezett és kivitelezett. Optikai alkalmazásra nagyfeszültségű (us) pulzert tervezett és épített meg. Rubinlézer üzemeltetésére nagyáramú, fénycsöves gerjesztési! berendezést épített. Több, Különböző lézergerjesztő készüléktípust dolgozott, illetve vitelezett kí, például miniatűr impulzusüzeműt is.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

Arató Béla

1925-ben született Pécsett Villamosmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg, száma: 240.

1952-től a Bányászati Tervező Intézet villamos osztályán dolgozott tervezői, 1957-től csoportvezetői és 1963-tól osztályvezető-helyettesi beosztásban. Feladata volt a bányák külszíni és földalatti villamosenergia hálózatainak, transzformátor állomásainak és villa­moshajtásainaktervezése, illetve a tervezés irányítása. 1968-ban a villamos hajtási szakosz­tály vezetőjévé nevezték ki. A különböző bányagépek villamoshajtásai közül elsősorban az akna szállítógépek villamos berendezéseinek tervezésével foglalkozott. Fő feladata volt a váltóáramú és egyenáramú aknaszálító hajtások műszaki fejlesztése - a vonatkozó szak­irodalom és a külföldi korszerűbb gépek helyszíni tanulmányozásának segítségével. Az ál­tala tervezett villamosberendezések az ország valamennyi bányavállalatánál megtalálhatók, néhány aknaszállítógépet exportra is terveztek (India, Ciprus). Hazai, nemzetközi bánya­gépész tanácskozásokon, konferenciákon előadást tartott az aknaszállítógépek villamos-hajtásai témakörében. Például a Budapesten 1978-ban tartott nemzetközi aknaszállító konferencián, amelyen a Villamoshajtási szekció vezetője is volt. Számos rövidebb-hosz-szabb ismertetőt írt a Bányaterv, illetve a KBFI közleményeibe. A Bányászati Lapokban je­lent meg az Új típusú hazai egyenáramú aknaszállító hajtások című cikke. Pattantyús: Gépész- és Villamosmérnökök Kézikönyve 9. kötetének, Aknaszállítógépek villamos hajtása című fejezetének szerzője volt. 1985-ben vonult nyugállományba. 1999-ig tovább dolgo­zott korábbi szakterületén.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

Bathó József

1928-ban született Budapesten, Villamosmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg, száma: 178.

Mérnöki gyakorlatát a Budapesti Elektromos Műveknél kezdte 1952-ben mint kábel mér­nök. Ezt követően 1956-ig a Bánya- és Energiaügyi Minisztériumban dolgozott a villamos-energia beruházások területén. 1957-ben elhagyta az országot és Kanadában telepedett le, a British Columbia Hydro Electric-nél helyezkedett el mint relé védelmi próba és terve­ző mérnök. Később nagyfeszültségű soros kondenzátorokat tervezett. Végül mint beruhá­zás-tervezési osztályvezetőt alkalmazták. 1988-tól villamosmérnöki szakértői feladatokat látott el. Így többek között készített technikai ajánlást S00 kV-os soros kondenzátor állo­mások részére, ezek technikai kiértékelését, papírgyáraknak, hőerőműveknek és alállomá-soknak villamos relé védelmi terveket. Számos szakmai egyesületnek tagja, így többek kö­zött a kanadai Mérnöki Egyesületnek, a Senior Mernbernek, IEEE, a Soros Kondenzátorok Védelmi Csoportjának, IEEE PSRC K13.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

Dr. Berkes István

Professor Emeritus

1930-ban született Budapesten. Villamosmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg, száma: 250.

1952 és 1965 között a Központi Fizikai Kutató Intézet atomfizikai osztályán dolgozott. Ekkor elhagyta az országot, Franciaországban telepedett le. A l'Université Claude Bernard-Lyon I. egyetemi tanára volt 1998-ig, Nevéhez fűződik az Elektrotechnika tárgy oktatásá­nak beindítása, amit 25 éven át oktatott. Pályafutása elején magfizikai kísérleti eszközök tervezésével és megépítéséve! foglalkozott. Első kutatási eredményként meghatározta az atommagot körülvevő elektronfelhő radiális sűrűségeloszlását, A hiperfinom kölcsönhatás a kis magnyomatékok miatt gyenge. Energiája a hőmérsékleti skálán 10 mK nagyságren­dű. Ilyen alacsony hőmérsékleten tartott atommagok a mágneses tér vagy az elektromos térgradiens irányában polarizálhatók, A 70-es évek óta léteznek ilyen alacsony hőmérsék­letet huzamosabb ideig fenntartó kriosztátok, s így lehetővé vált, hogy rövid élettartamú radioaktív izotópokat is polarizálhassanak. A mágneses és elektromos kölcsönhatások né­ha semlegesítik egymást. Egy ilyen kísérletet irt le Simonyi professzor 70. születésnapjára a Periodica Polytechnikában megjelent emlékkiadványban. A világegyetem és ezen belül tej­útrendszerünk anyagmennyiségének megbecsülése alapvető kozmológiai kérdés. Alacsony hőmérsékleti technikájuk lehetővé tette, hogy részt vegyenek egy erre a célra speciálisan kidolgozott detektor, a bolométer fejlesztésében. A 90-es évek eleje óta ezen a területen dolgozott és fiatalabb kollégái az Alpokon átvezető Fréjus alagút laboratóriumában folytat­ják a nem barionos anyag (WIMP) kutatását. Tudományos munkásságát több mint 80 cikkben adta közre. 17 fiatal kutató doktorált szakmai vezetésével. Két francia nyelven megjelent könyve közül az egyiket magyar nyelven is kiadta a Springer Kiadó A minden­napok fizikája címen.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

Berta Kornél

1929-ben született Szombathelyen. Villamosmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg, száma: 216.

1952-ben a KFKI atomfizikai osztályára került kutatómérnökként- Ezzel egyidejűleg Egye­temünk Elektrotechnikai Tanszékén mint tanársegéd bekapcsolódott az oktató-kutató munkába. Ebben az időszakban részt vett többek között a dunapentelei Acél- és Vasmű­vek földelési hálózatának kialakításában. 1956-ban külföldre távozott. Először Bécsben a Siemensnél helyezkedett el, majd áttelepült az Amerikai Egyesült Államokba. 1958 és 1963 között PhD tanulmányokat folytatott a Pennsylvaniai Egyetemen Philadelphiában. Ezzel párhuzamosan a Honeywell számítógéprendszerek osztályán dolgozott. 1966-tól a mai napig több New Jersey-beli cégnél végzett fejlesztési és projekt-menedzseri munkát. Ez alatt összesen kb. 15 évet töltött külföldön, hét európai országon kívül Mexikóban, Japánban, Indonéziában, Hong Kongban és Szingapúrban is dolgozott. Szakterületéhez tartozik a számítógépes rendszerek tervezése, a számítógéppel integrált gyártás (CÍM), a számítógépes folyamatirányítás. Eredményeit felhasználták erőművi, üveg- és papíripari, élelmiszeripari stb. rendszerekben. Aktívan részt vesz a tudományos közéletben. Tagja az IEEE-nek, részt vesz a Pardue University közvetlen digitális szabályozási és számítógéppel integrált gyártási munkabizottságainak munkájában. Számos publikációja jelent meg.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

Dr. Biró (Rákosi) Viktor

a műszaki tudomány doktora

1928-ban született Moszkvában. Villamosmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg, száma: 242.

Első munkahelye a Finommechanikai Vállalat fejlesztési laboratóriumában volt. Katonai rendeltetésű lokátorok fejlesztésével, illetve gyártás bevezetés ével foglalkozott. Kezdetben beosztott mérnökként, később a fejlesztési laboratórium vezetőjeként tevékenykedett. Jelentős szerepe volt az első magyar folyami lokátor fejlesztésében és gyártásának előké­szítésében. Vezette az első magyar mikrohullámú geodéziai távolságmérő műszer fejlesz­tését. E fejlesztések eredményeként született termékeket a Finommechanikai Vállalat több éven keresztül a Szovjetunióba exportálta. 1961 és 1972 között a Távközlési Kutató Inté­zetben tevékenykedett mint tudományos főmunkatárs. A varaktoros frekvenciasokszoro-zók fejlesztése mellett elméleti síkon az oszcillátorokkal is foglalkozott. 1972-től nyugállo­mányba vonulásáig ismét a Finommechanikai Vállalatnál szolgált fejlesztési főosztályvezető beosztásban. 1960-ban védte meg a kandidátusi disszertációját, aminek témája a ferritek mikrohullámú alkalmazásán belül főleg a Faraday-effektus felhasználása izolátorok és cir­kulátorok megépítésére. A varaktoros frekvenciasokszorozók területén végzett elméleti és gyakorlati fejlesztői munkája Összegzéseként állította össze az akadémiai doktori érteke­zését, melyet 1974-ben védett meg. Tudományos tevékenysége folyamán több mint 20 cikket publikált különböző folyóiratokban és részt vett több tudományos konferencián. Ezen kívül az Akadémiai Kiadó gondozásában 1985-ben megjelent a Nonlinear oscillations in feedback systems és 2001-ben Disztribúciók villamosmérnöki számításokban című könyve.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

Bolla Dezső

1929-ben született Győrben. Villamosmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg, száma: 252.

1953 januárjában a Finommechanikai Vállalatnál a lokátor technika területen kezdett el dolgozni üzemmérnökként. 1964-ben a Központi Fizikai Kutató Intézetben helyezkedett el, az ionizáló sugárzások méréstechnikájával és műszerezettségével foglalkozott tudo­mányos csoportvezetőként. 1977-1979-ben megszerezte Villamosmérnöki Karunkon a Digitális elektronikai szakmérnöki oklevelét. Az utóbbi 20 évben. 1997-ig kábelteleví­ziós vonalon, azok építőelemeinek tervezésével foglalkozott, időközben elnyerte a Híradás­technikai Tudományos Egyesület elektronikai szakértő; címét. Ez alapján kap esetenkénti megbízásokat ma is.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

Buzay Károly

1930-ban született Budapesten. Villamosmérnöki okieveiét 1952-ben szerezte meg, száma: 198.

1952 és 1954 között az Erőmű Tervező Irodában dolgozott mint tervező mérnök, az országos villamoshálózat fejlesztési programján. Emellett az MTA ösztöndíjasaként háló­zati üzemviteli számításokat dolgozott ki. 1954-től mint levelező aspiráns folytatott tanul­mányokat a hálózati stabilitás és relévédelem területén. 19S4-1955-ben a Mátravidéki Erőműben volt üzemmérnök. 1956-ban tagja lett az Erőmű Tröszt forradalmi bizottságá­nak, és ezért elhagyta az országot. Svájcban telepedett le. Már 1956 decemberétől a sváj­ci Brown Boveri cég relétervezési osztályán tevékenykedett, hálózati és erőművi védelmek tervezésével, üzembe helyezésével és fejlesztésével foglalkozott. 1960 és 1981 között Zug városában a Ríttmeyer Rt-nél a vízerőművek és a kommunális víz- gáz- és villamosművek műszerezése és automatikája területén dolgozott. 1966 januárjában a cég aligazgatójává nevezték ki. A hidraulikus mérőműszerek, vezérlések, automatikák és szabályozások kons­trukciós és tervezési munkáit vezette. 1981-től a Landis & Gyr cég alkalmazta mint termékmenedzsert. Bevezette a számítógépes vezérlési rendszerek alkalmazását a vízellá­tási és vízerőművi hálózatok automatikus üzemeltetésére. 1995 szeptemberében vonult nyugállományba. Azóta is vállal szakértői munkákat, mint pl. egyes víz- és gázhálózatok tervezése, automatikus földzárlat-detekcíó, hidraulikusan szorosan csatolt vízierőművek szabályozása, software-feladatterv villamos- és gázhálózatok fogyasztásának vezérlésére. Több szakcikke jelent meg Svájcban és Amerikában, több megoldást szabadalmaztatott a védelem és automatika területén.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.
 

Ciortan Petre

1929-ben született Florestiben. Villamosmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg, száma: 253.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

Csabai István

í9Z9-ben született Miskolcon. Villamosmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg, száma: 294.

Diplomamunkáját az Orion Rádiógyárban készítette el, és itt kezdett dolgozni az üzem­labor osztályon. A karbantartás és egyéb kisebb feladatok mellett egy kézi kiszolgálású, de mind a hálózati, mind a hangfrekvenciás kimenő transzformátorok valamennyi paramé­terét mérő és minősítő berendezést készített. 1954 elején átkerült az Egyesült Izzóba az akkor megnyílt TV létszámkeret terhére. így az ME gyáregységben a katódsugárcső osz­tályon tevékenykedett, amely egy sokprofilú, fejlesztőgyártó részleg volt. Eleinte elsősorban mérőműszerek fejlesztésével foglalkozott. Később mindinkább gyártmányfejlesztővé vált. Elsősorban oszcilloszkóp és monitor csövekkel foglalkozott, de tagja volt a vidikoncső fej­lesztést irányító háromtagú csoportnak is. Foglalkozott még a színes nagyméretű kültéri megjelenítőkhöz való elektronsugárcsövek fejlesztésével. 1961-től osztályvezetőként dolgo­zott. Sokszor járt a Frankfurti Hameg gyárban, de járt Japánban a Thoshiba két gyárában és a világ egyik legnagyobb és legmodernebb képcsőbúra gyárában, a Nippon Electric Glassnál is. A Kandó Kálmán Műszaki Főiskola részére jegyzeteket írt. Egy önálló és néhány közös szabadalma van.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

Csillagh István

1926-ban született Törők Becsén. Villamosmérnök! oklevelét 1952-ben szerezte meg, száma: 249.

1952-ben a Ganz Villamossági Művek turbogenerator tervezési osztályán helyezkedett el. 1956-tól 1965-ig a General Electric (Manchester) turbogenerator fejlesztési osztályán dol-gozott. Ezt követően 1998-ig a Ganz Villamossági Művek turbogenerátor fejlesztési osz­tályának alkalmazottja volt. A turbogenerator hűtésével kapcsolatban számos publikációja jelent meg hazai és küíföldi szaklapokban.

Munkásságát két alkalommal Ganz Ábrahám-díjjal ismerték el. Megkapta a Műszaki Alko­tói díjat és a Mechwart András-díjat,

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

Farkas Sándor

1925-ben született Esztergomban, Villamosmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg, száma: 227.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

Fazekas Gábor

1929-ben született Budapesten. Villamosmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg, száma: 175.

A Budapesti Kábelgyárban, majd Egyetemünk műszertagozatán kezdte pályafutását. 1953-ban az akkor alakult Építőanyagipari Kutató Intézetbe került. A cementgyárak nyer-sanyagörlő malmainak töltöttségi mérését végezte hanghatás segítségével. 1958 és 1961 között a KFKI-ban a nukleáris mérőberendezéseket, melyekből egyedi példányok születtek, helyben és az EMG-ben gyártható, sorozatgyártásra is alkalmas változatban is használha­tó dokumentációval látta el. A Híradástechnikai Ipari Kutató Intézet félvezető laboratóriu­mában 1961-től folyt a 30 MHz határfrekvenciájú drífttranzisztorok. majd a 100 MHz-es mesatranzisztorok fejlesztése. Az y paraméterek mérésére olyan méréstechnikát és mérő­fejet dolgozott ki, amely lehetővé tette a fejlesztés alatt álló félvezetőeszköz tápvonalban tartását és a mérőberendezéshez való csatlakoztatását- 1964-től ismét az Építéstudomá­nyi Intézetben tevékenykedett mint tudományos főmunkatárs. Később a SZKKTI Beruházá­si Főmérnökségén mint kiemelt beruházó a Hejőcsabai Cementgyár rekonstrukciójánál az elektrosztatikus porleválasztók telepítését végezte. A 8O-as évek közepéig a Videoton Fej­lesztési Intézet létesítményi irodájában mint üzletkötő a VT Számítástechnikai Gyárának termékeit adta el fővállalkozásban belföldi és külföldi felhasználóknak. Sokmilliós szerző­déseket kötött teljes számítógép rendszerekre. Állandó kapcsolatban volt a moszkvai ke­reskedelmi kirendeltséggel, a BM számítógépes utaskiléptető rendszerét is szállította. A 80-as évek közepétől a vagyonvédelmi rendszerek telepítésének tervezésében tevékeny­kedik.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

Fehér Gyula

1928-ban született Zágon. Villamosmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg, száma: 215.

Az 1951/1952-es tanév második félévére mint hallgató meghívást kapott Egyetemünk Villamos Gépek és Mérések Tanszékére kisegítő demonstrátornak. 1952-ben kinevezték a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem Elektrotechnika Tanszékére tanársegédnek. 1954-ben az Egyetem rektora engedélyével másodállást vállalt tervezőmérnöki feladatkör­rel a Lenin Kohászati Műveknél. 1958-ban áthelyezéssel elszegődött a Tiszapalkonyai Erő­mű Vállalathoz, megtartván félállásban tanársegédi státusát. Új munkahelyén kezdetben a Villamos Laboratórium vezetőjeként tevékenykedett. 1966-ban elvégezte a BME Villa­mosmérnöki Karán ekkor indított irányítástechnikai szakmérnöki tanfolyamot. 1968-ban kinevezték a Műszer-Automatika Üzem vezetőjévé, majd átszervezés folytán annak főosz-tályvezetőjeként tevékenykedett egészen 1990-ig, nyugállományba vonulásáig. Munkája során részt vett a Tiszapalkonyai Erőmű (4x50 MW). majd a Tiszai Erőmű {4x215 MW) szakterületéhez tartozó, valamint az üzembehelyezési feladatainak megoldásában.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki te­vékenységét.

Dr. Fekete István

ny. főiskolai tanár, a neveléstudomány kandidátusa

1929-ben született Budapesten. Villamosmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg, száma: 193.

1952 és 1956 között az aluminium-, a szinesfém-, az építő- és a kohóiparban tervezd mér­nök, ezt követően 1962-ig tudományos munkatárs Egyetemünk Különleges Villamosgépek és Automatika, majd a Villamos Gépek Tanszékén. 1962-től 1987-ig a Bánki Donát Gépi­pari Műszaki Főiskola tanszékvezető főiskolai tanára, majd a Pénzügyi és Számviteli Főískola intézetigazgató tanára 1990-ig, nyugállományba vonulásáig. 1991-ben oktatás­politikai szakértő lett a Budapesti Fővárosi Önkormányzatnál- A Keresztény Pedagógus Társaság alapító tagja és első elnöke. Ezután Zalaszentlászlón a Mindszenty József Római Katolikus Általános Iskola első igazgatója, majd a Közép-dunántúli Tankerületi Oktatási Központ igazgatója volt. 1994-től a Balaton Akadémia és a Gábor Dénes Főiskola tanára. Pályafutása során oktatott elektrotechnikát, fizikát, matematikát, automatizálást, számí­tástechnikát, magyar történelmet, Bibő István életművének kutatása nyomán politológiát. Megjelent 15 könyve, döntő többségben tankönyvek, kb. 30 közleménye.

Munkássága során részesült II. fokozatú akadémiai jutalomban, megkapta A Gépipar Kivá­ló Dolgozója, Az Oktatásügy Kiváló Dolgozója, a Kiváló Munkáért kitüntetéseket, a Peda­gógus Szolgálati Emlékérmet, a Magyar Köztársaság ezüst érdemkeresztjét, 2001-ben a Bibó István Emlékérmet.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

Futó István

1927-ben született Füzesgyarmaton. Hadmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg, száma: 5.

Az egyetem elvégzése után a HM mint mérnök-főhadnagyot személyi tartalékállományba helyezte. Ezután a Távközlési Kutató Intézetbe vezényelték. 1952 és 1957 között a TAKI-ban dolgozott kutatómérnökként. Itt először a Honvédség részére radar berendezések és alkatrészek fejlesztésével foglalkozott. Később a radar elv polgári alkalmazásának lehető­ségét kutatta. 1957-ben az Elektroimpex Külkereskedelmi Vállalatnál kezdett el dolgozni mint mérnök üzletkötő. A szórakoztató elektronikai termékek exportjával kapcsolatos mű­szaki kérdésekkel foglalkozott. A termékek fejlesztési irányvonalának meghatározásánál és a gyártott termékek minőségi színvonalának ellenőrzésénél állandó kapcsolatban állt a gyártó vállalatokkal, így pl. az Orionnal, a Videotonnal stb. 1966-ban felkérték az Orion Rádió és Televízió Gyár prágai képviseletének vezetésére azzal, hogy mind kereskedelmi, mind műszaki téren képviselje a magyar fél érdekeit. 1969-től a Videoton Gyár is megbíz­ta képviseletével. 1972-ben tért haza Budapestre az Elektroimpexhez, ahol Összességében 25 évet dolgozott. 1982-ben állást változtatott és a Ravill Nagykereskedelmi Vállalatnál elvállalta a beszerzési osztály vezetését. Bevezette a vállalatnál az első számítógépes kész­letnyilvántartást. 1988-ban vonult nyugállományba. Ezután már csak hobbijával, a számí­tástechnikával foglalkozik.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

Gedeon Sándor

1924-ben született Budapesten. Villamosmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg, száma: 224.

1952-ben kinevezték az MTA Alkalmazott Matematikai Intézete segédmunkatársává. 1954- és 1955-ben az Egervár! professzor által vezetett matematika tanszéken volt tanár­segéd, esti és levelező hallgatóknak tartott előadást, jegyzeteket írt. Racionalizálással elküldték, ezt követően a Különleges Víllamosgépgyárba került a szerkesztésbe. 1957-ben elbocsátották. A KGM területére nem kívánt visszatérni, ezért a szövetkezeti iparban helyez­kedett e! mint mérnök. Egy év múlva átkerült a Budapesti Vas- és Műszeripari Szövetke­zetek Szövetségéhez műszaki főelőadóként és különböző irányító szerveknél dolgozott 1973-íg. Ekkor az MTA SZTAKI műszaki tanácsadója lett. Innen vonult nyugállományba 1988-ban. 1961-ben letette a szabadalmi ügyvivői vizsgát, és mellékfoglalkozásként ügy­vivői tevékenységet is folytatott. 1973-tól a SZTAKI-ban főállásban is mint szabadalmi ügyvivő működött, 1975-től ügyvédi munkaközösségekben volt mellékfoglalkozású szaba­dalmi ügyvivő, majd 1990-ben, amikor erre lehetőség nyílt, szabadalmi ügyvivő munkakö­zösséget hozott létre. Részt vett a Magyar Iparjogvédelmi Egyesület alapításában. Számos tudományos konferencián, újítási tanácskozáson tartott előadást itthon, Németországban, Svájcban, Ausztriában kreativitási és innovációs témákról. 1965-ben mérnök-közgazdász oklevelet szerzett. 1969 és 1989 között bekapcsolódott a BME gazdaság: mérnökképzé­sébe mint külső előadó. Az iparjogvédelem gazdasági kérdéseiről tartott előadást- Két jegy-zetet írt. Hazai kiadványokban kb. 50 publikációja jelent meg iparjogvédelemből és külföl­di előadásai közlésre kerültek különböző külföldi kiadványokban is.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

Dr. Géher Károly

Széchenyi-díjas Professor Emeritus, a műszaki tudományok doktora

1929-ben született Derecskén. Villamosmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg. száma: 239.

Pályafutását Villamosmérnöki Karunk Elméleti Villamosságtan Tanszékén kezdte tanársegéd­ként. 197í-ben egyetemi docensi kinevezést kapott a Vezetékes Híradástechnikai Elektroni­kai Intézet Áramkörök Osztályára. 1974-ben egyetemi tanár lett. Közben közel két évtizeden át ellátta a Híradástechnikai Elektronikai Intézet igazgatóhelyettesi tisztjét. Kiváló oktató-ku­tató munkájával nagyban hozzájárult a Kar hazai és nemzetközi jó hírnevéhez. 1957 és 1967 között másodállásban a Távközlési Kutató Intézet Mikrohullámú Főosztályának tudományos főmunkatársa volt. Híradástechnikával, ezen belül hálózatelmélettel, mikrohullámú passzív áramkörökkel, lineáris hálózatok toleranciájával és érzékenységével, számítógépes hálózat­tervezési módszerekkel foglalkozott. Jelentős eredményeket ért el a hálózatok érzékenysé­gének vizsgálata terén. Lineáris hálózatok című könyve 4 kiadásban jelent meg. Az áramkö­ri toleranciákról angol nyelven írt könyvét lengyel és orosz nyelven is Kiadták. Lineáris áramkörök tervezése című, Soiymosi Jánossal közösen írt tankönyve 1992-ben jelent meg. Szerkesztésében jelent meg a Híradástechnika című bevezető jellegű mű 2 kiadásban (1993, 2000), mely a villamosmérnöki szak közös tantárgyának hátterét nyújtja, de a végzett villa­mosmérnököknek is hasznos áttekintést ad a legújabb eredményekről. Többek között tagja volt az MTA Híradástechnikai Bizottságának, titkára, elnöke, majd tagja a Távközlési Rend­szerek Bizottságának. Az URSI (International Union of Radio Science) Magyar Nemzeti Bi­zottságának titkára, elnöke volt. A Híradástechnikai Tudományos Egyesület elnökségének, végrehajtó bizottságának tagja, a Távközlési Mérnöki Minősítő Bizottság elnöke.

Munkásságát számos kitüntetéssel ismerték el. Megkapta a Virág-PolIák-díjat, a Puskás Tivadar emlékérmet, az Akadémiai Díjat, az Eötvös József-koszorút, a Szent-Györgyi Albert-díjat és 1998-ban a Széchenyi-díjat.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevékeny­ségét.

Hauser Imre

1930-ban született Budapesten. Villamosmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg, száma: 230.

A Földalatti Vasút Beruházási Vállalatnál helyezkedett el. majd 1954-től a Közlekedési és Postaűgyi Minisztériumban a közlekedési főenergikus helyettese lett, később főmérnök. 1956-tól Drezdában a Hochschule für Verkehrswesenben dolgozott tanársegédként az Erősáramú Tanszéken. A Fénytechnika Laboratórium létrehozásával, mérések kidolgozá­sával és különböző világítástechnikai tárgyak előadásával bízták meg. 1962-tól a Villamos-energetikai Kutató Intézet tudományos munkatársa. Csoportvezetőként, műszaki titkár­ként, osztályvezetőként ellátta a kutatástervezés és a nemzetközi tudományos kapcsolatok gondozását. 1965-tő! Drezdában és Budapesten hivatásos világítástechnikai és villamos energiagazdálkodási szakértő volt. 1969-től a Magyar Elektrotechnikai Ellenőrző Inté­zetnél dolgozott. Először a fénytechnika osztály vezetőjeként színtechnikai, villamos- és hőtechnikai mérések fejlesztése, gépjármű villamos berendezések minősítése volt a felada­ta. 1995-tő! nyugdíjasként az intézet Rendszervizsgáló Osztályának műszaki tanácsadója. 1975-ben okleveles fényforrás-technológiai szakmérnök, 1977-ben digitális elektronikai szakmérnök lett. Több nemzetközi szervezet munkabizottságában dolgozott, 18 tanulmá­nya jelent meg hazai és külföldi szaklapokban, rovatszerkesztője volt a Villamosság és az Elektrotechnika folyóiratoknak, Számos előadást tartott hazai és nemzetközi konferen­ciákon,

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnök: tevé­kenységét.

Holló Pál

1930-ban született Budapesten. Hadmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg, száma: 7.

195Z-ben a Budapesti Haditechnikai Intézet légvédelmi osztályára került. Egy mérnöki csoport tagjaként elektronikus lőelemképző kifejlesztésében működött közre. Az akkori technológiának megfelelően ez analóg komputer és szinkron távirányítás alapú készülék tervezését és gyártásra való előkészítését igényelte. 1956 decemberében Jugoszláviába távozott. Egy elektromos készülékeket gyártó vállalatnál (Iskra, Kranj) helyezkedett el szerződéssel mint tervező mérnök. Munkaköre hasonló technológia alkalmazását igényelte, mint amiben már előzőleg gyakorlatot szerzett. 1963-ban kivándorolt Ausztráliába és Sydneyben telepedett le. Egy távközlési és automatikai berendezéseket szolgáltató cégnél (Electric Control and Engineering) vállalt munkát. Itt nyert először tapasztalatot a digitá­lis technika gyakorlati alkalmazásáról. 1963-ben az ausztrál Postaügyi Minisztérium tele­kommunikációs részlegében kapott mérnöki állást. Első munkaköre az ausztrál távközlési hálózat New South Wales területi részén a többcsatornás távközlési vonalakkal kapcsola­tos elektronikus készülékek működtetésének ellenőrzése és a vonalak hibamentességének biztosítása volt. A technológia rohamos fejlődése, a távközlési hálózat kibővítése és előlép­tetések folytán munkaköre időről időre változott, de mindig a távközlés területére esett. Utoljára egész Ausztrália területén ő végezte az üvegszálas (optical fibre) távközlési vona­lak működésének ellenőrzését 1993-ban vonult nyugállományba a Telecomtól. Három szakmai cikk szerzője, illetve társszerzője.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

Huszár Gyuláné Maróty Edit

1930-ban született Balassagyarmaton. Villamosmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg, száma: 217.

1950-ben Egyetemünk Gépészmérnöki Karának Mechanika Tanszékén volt demonstrátor, majd óraadó tanársegéd. 1952-től 1957-ig Villamosmérnöki Karunk Mechanika Tanszékén mint óraadó tanársegéd folytatta a még egyetemi hallgatóként megkezdett oktató munká­ját. Ugyanebben az időben az Agrártudományi Egyetem Villamos Tanszékén oktatott mint tanársegéd. 1954-ben a Bányászati Villamos Szerelvényeket Előállító Vállalat alkalmazásá­ba került. Kutatómérnökként, tervezőmérnökként, majd a MEO vezetőjeként dolgozott. 1961-től 1985-ig a Központi Bányászati Fejlesztési Intézet villamos osztályán irányító ter­vező mérnök, főmunkatárs volt. Sorozatban gyártott robbanásbiztos villamos készülékek típustervezése és gyártás-előkészítése, szén- és ércelökészítőművek diszpécser-beren­dezései, betonelemgyártó üzemek vezérlőberendezései, nagyteljesítményű szivattyúk auto­matikai, ventilátor egységek automatikai, nagyteljesítményű szalagautomatikái, vagonvon­tató berendezések vezérlése, aknajelző berendezések, szabályozott rendszerek tervezése volt a feladata. Munkája során két szabadalma, egy egyetemi jegyzete és számos cikke szü­letett. 1962-ben a Villamosmérnöki Karon Híradástechnikai szakon is szerzett oklevelet, ill. 1969-ben Irányítástechnika szakos szakmérnök lett.

Munkássága elismeréseként megkapta A Bányászat Kiváló Dolgozója kitüntetést és a Bányászati Szolgálati Érdemérem arany fokozatát.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét

 

Jutási István

1929-ben született Barcson. Hadmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg, száma: ÍO.

1952-ben oktatói tevékenységgel kezdte pályafutását. Mint tanársegéd részt vett Egyete­münkön a nappali és szakmérnöki oktatásban, előadott a Mérnöktovábbképző intézetben, szakmai szemináriumokat tartott. Ezután a Haditechnikai Intézetben a félvezetők, illetve tranzisztorok haditechnikai alkalmazása lehetőségeinek vizsgálatát végezte. 1956 után a BHG-ban az átvitel-technikai gyártmányfejlesztés terén a tranzisztoros áramkörök kidolgo­zása, ezen belül a zaj. a torzítás és a megbízhatóság kérdéseinek vizsgálata és megoldása volt a feladata. Majd a Telefongyárban a 12 csatornás kábeles, majd a 960 csatornás koax kábeles rendszer, illetve e rendszerek erősítői prototípusainak kidolgozásával foglalkozott. Később az Olajterv hírközlési osztályának 13 éven át volt vezetője. Ezen idő alatt jött létre az OKGT (jelenleg MOL) országos, külön célú távközlő hálózata, melynek tervezését vezet­te. 1984-1991 között a Posta Kísérleti Intézet rendszertechnikai osztályának vezetőjeként a digitalizálás és a fénytávközlés postai-távközlési területen történő bevezetése volt kiemelt feladata. 1964-től a Híradástechnikai Tudományos Egyesületben különböző funkciókban te­vékenykedett, 1993-tól 1999-ig tagja volt a Távközlési Mérnöki Minősítő Bizottságnak, 1996 és 1999 között a Magyar Mérnöki Kamara Hírközlési és Informatikai Tagozat elnök­ségének. Jelenleg a Kamara minősítő bizottsági tagjaként tevékenykedik. Egy könyve és több könyvrészlete jelent meg, kb. 60 cikk szerzője. Vitorlázásban, csillaghajóban több nemzetközi helyezése van, köztük a római olimpián szerzett 12. hely.

Munkásságáért kétszer Puskás Tivadar-díjban részesült, az Egyesületi Aranyjelvény

birtokosa.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

Kaposi János

1929-ben született Újpesten.

Villamosmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg, száma: 177.

A Finommechanikai Vállalatnál helyezkedett el kutatómérnökként, radar egységek fejlesz­tésével, tervezésével és üzembe helyezésével foglalkozott. 1957-ben elhagyta az országot, és Angliában telepedett le. Először az Ericsson Telephones Ltd. kutatómérnökeként dolgozott, részt vett Nagy-Britannia első tranzisztoros telefonközpontjának tervezésében, fejlesztésben és gyártásában. 1960-tól az ICT Engineering Ltd. osztályvezetőként alkal­mazta. Munkája számítógépek perifériális rendszerének és berendezéseinek fejlesztése és alkalmazása volt. 1964-től 1989-ig angliai és amerikai cégeknél ipari rendszerek fejleszté­sét, tervezését, gyártását irányította mint főmérnök, műszaki igazgató és vezérigaz­gató. Ipari munkája során számos szabadalmát fogadták el. 1989-től napjainkig a Kaposi Associates ügyvezető partnere. Szakértői munkája a rendszerelmélet, méréselmélet és mi­nőségtechnológia témaköreire irányul. Tanácsadói munkájával világszerte több cég, illetve intézmény, köztük a BT, GEC, brazíliai Siemens, a magyar Mertcontrol cég és a Gábor Dé­nes Főiskola munkáját is segíti. Aktív résztvevője a tudományos közéletnek. Elnöke volt a Mágneses tárolóközegek nemzetközi szabványosító bizottságának, tanított az angol Open University-n és a londoni City University-n és tagja a IEE (Institute of Electrical Engineers), a BCS (British Computer Society) és a IQA (Institute of Quality Assurance) brit mérnök­szervezeteknek, írásai között szakmai cikkeket, egyetemi jegyzeteket, kézikönyveket találunk.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

Dr. Karády György

a műszaki tudomány kandidátusa, a BME tiszteletbeli doktora

1930-ban született Budapesten. Villamosmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg, száma 201.

Villamosmérnöki oklevele megszerzését követően Egyetemünk Villamosmüvek Tanszé­kének lett az oktatója. 1969-től 1977-ig a Kanadai Hydro Québec Kutató Intézetében dol­gozott, 1977-tól 1986-ig az Ebasco Services Inc (New York) cégnél. 1986 óta az Arizona State University Salt River Project Chair professzora. Vezette az. erősáramú oktatást újjá­szervező bizottságot, nagyfeszültségű, illetve nagyteljesítményű laboratóriumokat létesí­tett. A villamos energetika tudomány sok fontos ágában ért el eredményt, erről tanúsko­dik publikációinak nagy száma. Részt vett az új nagyfeszültségű tirisztor kifejlesztésében. Kutatói tevékenysége kiterjedt a nagyfeszültségű szabadvezetéki szigetelők szennyezésál­lóságára, ill. műanyagszigetelők fejlesztésére. Az utóbbi években számos közleménye je­lent meg a szupravezetőknek a villamosenergia tárolására való felhasználásáról, a neurális hálózatoknak, ill. a szakértői rendszereknek a villamosenergia rendszerek analízisében való alkalmazásáról, valamint a villamos hálózatok flexibilis szabályozásáról. E kérdések mindegyikét a villamos energetika legaktuálisabb problémái között tartják számon. Szak­területe legfontosabb szervezeteiben (CIGRE, IEEE) nagy tekintélynek örvendő szakember. Több hazai kutatóhellyel tart fenn szoros tudományos kapcsolatot. így Villamosmérnöki és Informatikai Karunk Méréstechnika és Információs Rendszerek, Villamosművek, és Elmé­leti Villamosságtan Tanszékeivel, valamint a KFKI MSZKl-vel. Jelentős segítséget nyújtott Egyetemünknek a villamosművek szakterület oktatási anyagának korszerűsítése, a labora­tóriumi oktatás megvalósítása érdekében.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

Komlós István

1929-ben született Budapesten. Villamosmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg, száma: 212.

1952-től 1956-ig Egyetemünk Vezetéknélküli Hálózati Rendszerek és Szolgáltatások Tanszékén dolgozott mint tanársegéd és Kutatómérnök. Az oktatáson kívül rádiótechnikai, televíziós elméleti és gya­korlati feladatok megoldása tartozott munkaköréhez. Mint méréstechnikai tanácsadó részt vett az első magyar televíziós adóállomás létesítésében. 1956-ban elhagyta Magyarorszá­got és Kanadában telepedett le. 1957-től 1969-ig a montreali RCA Ltd-nél TV adóanten­nák, mikrohullámú és egyéb távközlési antennák tervezésével, kivitelezésével és felszere­lésével foglalkozott, majd később felelős lett műholdrendszerek földi állomásainak antenna fejlesztéséért és kivitelezéséért. Az első kanadai földi műhold állomás új típusú és rendkí­vüli kis zajú 30 méteres antennájának egyik tervezője és üzembe helyezője volt. 1959-tól az Ontario Tartományi Elektromos Művek híradástechnikai osztályán mikrohullámú és az áramgerjesztéssel és az áramhálózattal kapcsolatos egyéb távközlési rendszerek ter­vezésével és üzemeltetésével foglalkozott. 1976-ban a Torontói Egyetemen Business Administration diplomát szerzett. 1973-tól a Federális Híradástechnikai Minisztérium On­tario Tartományi Hivatalában a rádió spektrum elméleti és gyakorlati alkalmazását irányí­totta, valamint felelős volt a laboratóriumi és helyszíni mérésekért, melyek szükségesek a rádió spektrum interferencia mentes használatához. 1994-ben vonult nyugállo­mányba. Azóta a rádió spektrum használatát tanulmányozza és azok gyakorlati megva­lósításán dolgozik technikai konzultánsi minőségben. Szakmai folyóiratokban több cikke jelent meg.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

László Zoltán

1930-ban született Budapesten. Villamosmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg, száma: 211.

1952-től 1958-ig a Finommechanikai Vállalatnál hamarosan MEO gyárrészlegvezető, majd a végbemérő vezetője volt. 1958 és 1961 között a Műszeripari Kutató Intézetben ultra-rövidhullámú, majd orvosi műszerek fejlesztésével foglalkozott. 1962-ben a Gyógyászat: Segédeszközök Gyára műszaki osztályvezetője lett'. 1963-tói 1969-ig a Servintern ISZ-nél a Zeiss és Solartron hazai szervizelését végezte. 1957-től a KFKI spektroszkópiai osztályá­val együtt dolgozva, először másodállásban a spektroszkópiai műszerek elektronikáját fej­lesztette, majd 1969-től már főállásban tevékenykedett, 1972-től 1984-ig szabadfoglalko­zású szakértőként találmányait értékesítette, orvosi műszerek prototípusait dolgozta ki, és gyártásra értékesítette. Volt 7 megadott találmánya, a legutóbbi 1992-ig élt. 4 külön­böző termékét gyártotta az OMSzÖV. 1975-től 12 éven át a BNV-n szaktolmácsként működött közre. Egy svéd cég megbízásából a szocialista államokban nyugati műszerek szervizét végezte. Diplomát kapott a Coulter, ATL és több más cégtől. Négyszer volt az USA-ban kb. összesen négy hónapot, Angliában, NSzK-ban, Svédországban kb. félévet töl­tött el összesen. A szocialista országok 90%-ában összesen kb. egy évet töltött. 1984-ben kiváltotta iparengedélyét, és bőrhőmérő találmányát szállította az OMKER-nek. Jelenleg nyugdíjas vállalkozóként évi néhány alkalommal karbantartja korábbi termékeit. 1989 és 1992 között saját fejlesztésű világszínvonalú szilikométerekeí szállított az Angyalföldi, a Kőbányai, és az Ajkai Erőműveknek, melyek napjainkig működnek. A Dunamenti Erőmű­nek 7 db fotométerét tette digitális nagystabilitású elektronikával korszerűvé.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte e! értékes mérnöki tevé­kenységét.

Lévay Zoltán

1929-ben született Hajdúböszörményen. Villamosmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg, száma: 218.

1952-ben az Ózdi Kohászati Üzemekben kezdte a munkát, melynek jogutódjától, az Ózd Stahl AG vegyes vállalattól vonult nyugállományba 1991 végén. 1955-től az erőmű villamos üzemének, 1956-tól az energiaszolgáltató gyárrészlegnek volt a vezetője. 1977-ben az OKÜ főenergetikusa lett. 1982-től műszaki gazdasági tanácsadó energetikai és környezetvédel­mi kérdésekben. Ilyen minőségben alkalmazta az OSTAG is. Kikért munkaerőként rövidebb ideig dolgozott külföldön, 1987-ben Indiában. Jamshedpurban a TATA Iron and Steel Co. Ltd-nél egy német acélgyártási eljárás (K. 0. R. F) bevezetését irányító magyar munkacso­port vezetőjeként, illetve 1990-ben Svédországban (Karlskoga, Kilsta Stalverk) mint egy magyar karbantartó csoport szaktolmácsa. 1954 és 1965 között különböző villamos szaktárgyakat adott elő a Dolgozók Villamosenergiaipari Technikuma esti tagozatán és 1954-1956-ban Ózdon, a miskolci NME kihelyezett esti tagozatán. Egyesületi, szakbizott­sági tevékenységet folytatott a MEE-ben, ETE-ben. OMBKE-ben, KGST-ben, UNIDO-ban. Előadásai, tanulmányai az Ózdi Acél, Borsodi Műszaki Élet, Energia és Atomtechnika, Ko­hászati Lapok egyes számaiban jelentek meg. 1977 és 1982 között ellátta az ETE helyi csoportjának elnöki tisztjét.

1995-ben az ózdi kohászipar alapításának 150 éves évfordulója alkalmából megkapta az Ózd Városért díjat.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

Magyari István

1927-ben született Brassóban. Villamosmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg. száma: 219.

1952-ben villamosmérnöki, 1967-ben irányítástechnikai szakmérnöki oklevelet is szerzett Egyetemünkön- 1952-ben a miskolci Bláthy Ottó Villamosenergiaiparí Technikumban, illet­ve Villamosipari Szakközépiskolában kezdett dolgozni mérnök-tanárként- 1962-ben kine­vezték műszaki igazgató-helyettesnek, 1973-ban igazgatónak. Ebből a beosztásból vonul: nyugállományba 1990-ben. 2001-ig mint szerződéses óraadó továbbra is dolgozott. A Bláthy volt egyetlen főállású munkahelye. Elektrotechnika, villamos gépek, villamos mé­rések, irányítástechnika, munkavédelem tantárgyakat tanított. Közben 1966-tól-több mint 10 éven át - elektrotechnikát adott elő a Nehézipari Műszaki Egyetem Vegyipari Automatizálási Főiskolai Karán. Az oktatott tantárgyai tárgykörében 8 technikumi, illetve szakközépiskolai tankönyvet, 3 főiskolai jegyzetet, 1 szakkönyvet és 4 tanulási útmutatót írt. 2000-ben szerkesztette és részben írta a volt iskolája alapításának 5O éves évforduló­jára megjelent évkönyvet, 1973-tól 2000-ig részt vett a Nemzeti Szakképzési Intézet írás­beli képesítő tételek Összeállítására kiírt pályázatán, és minden alkalommal első helyezést ért el, 1997-töl a Szakképzési Tankönyv és Taneszköz Tanács felkérésére mint szakértő 3 könyv tankönyvminősítését végezte el.

Munkásságát Kiváló Tanár kitüntetéssel ismerték el.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

Dr. Molnár István

ny. egyetemi adjunktus

1930-ban született Gyöngyösszőlősön. Villamosmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg, száma: 194.

Utolsó éves hallgató korában mint demonstrátor részt vett a Gépészmérnöki Karunkon ala­kult Elektrotechnikai Tanszék oktatási munkájában és az oklevél megszerzése után erre a Tanszékre került tanársegédi beosztásba. Dr. Taky Ferenc tanszékvezető egyetemi tanár vezetésével részt vett a tanszék oktató-kutató munkájában. Az oktatási munka során szá­mos egyetemi jegyzet, valamint mérnöktovábbképző intézeti jegyzet készítésében vett részt. A kutatási-fejlesztési munkákat szakfolyóiratokban publikálta. Mint igazságügyi szakértő évtizedeken át készített szakértői véleményeket a bíróságok, a rendőrség, vala­mint a tűzoltóság számára. 1976-ban műszaki doktori címet szerzett. A 90-es évek köze­pén, az egyetemi átszervezés folytán, a Tanszék beolvadt a Villamosmérnöki és Infor­matikai Kar Automatizálási és Alkalmazott Informatikai Tanszékébe. 1995-ben vonult nyugállományba, de mint részfoglalkozású oktató továbbra is részt vesz a Tanszék oktatá­si munkájában.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

Mucsi Sándor

1928-ban született Csanádpalotán, Hadmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg, száma: 13.

19S2-ben a Honvédség tartalékállományába helyezték, és a KFKI Gyorsító- és Radiológiai Intézetében helyezkedett el mint kutató mérnök. Radiológiai műszerek fejlesztésén és ki­próbálásán dolgozott. 1953 őszén a Honvédség Haditechnikai Intézetébe vezényelték spe­ciális rendeltetésű számítógépek fejlesztésére. 1955-ben a megvalósítás fázisába jutott eredmények végrehajtására a kutató csoport a Gamma Művekbe került. 1956-ban Jugo­szláviába távozott. 1957-ben Zimonyban a Teleoptik elektronikai és finommechanikai vál­lalat szabályozástechnikai divíziójánál kapott állást. Repülő műszerek, navigációs berende­zések honosításával foglalkozott. 1959-ben a Német Szövetségi Köztársaságba távozott és Münchenben a Siemens & Halske A. G-nél helyezkedett el mint kutató mérnök. Vákuum­technikai és félvezető eszközökhöz alkalmazástechnikai áramköröket dolgozott ki és tesz­telt Az 1963-as amnesztia rendelet után. elsősorban egészségi okok miatt büntetlenségi garanciával hazatért. Belépett a Gamma Művek akkor alakult folyamatszabályozási osztá­lyára. Ennek főosztállyá szervezése után, 1968-ban kezdték el az Analcont műszercsalád kifejlesztését. Feladatuk analóg műszerek, távadók, szabályozók, műveleti egységek fej­lesztése. A gyártás bevezetése 1972-re fejeződött be. 1973-ban az Analcont rendszert már nagyipari folyamatok műszerezésére használták, elsősorban az NDK-ban, erőművek­ben és kohászati üzemekben. Feladata itt rendszerszervezés volt. 1980-ban megalakult a rendszerfejlesztési osztály, amelynek vezetésére osztályvezetői minőségben kapott meg­bízást. Az 1968/69. tanévtől bekapcsolódott mint másodállású adjunktus a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolán folyó oktatásba. Az irányítástechnika tárgyat, majd 1970-tői nyugdíja­zásáig a folyamatszabályozás ágazati tárgyat tárgyfelelősi minőségben oktatta. Munkássá­ga során 4 szakkönyve és 7 cikke jelent meg.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

Nagy Géza

1929-ben született Debrecenben. Villamosmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg, száma: 195.

Egyetlen munkahelye a Tiszántúli Áramszolgáltató Vállalat volt, ahol 1952-től 1991 -ig dol­gozott. Az első években mint a Debreceni Üzletigazgatóság főmérnökének a város és kör­nyéke hálózatának rekonstrukciója volt az egyik fő feladata. Debrecen akkor 3 kV-os elavult kábel- és légvezetékes hálózattal rendelkezett. A nagyobb feszültségre történő áttérés 10 kV-os szinten valósult meg. 1957-ben vállalati főmérnökké, később vezérigazgató-he­lyettessé nevezték ki. A vállalat teljes területére kiterjedően kellett irányítania a hálózat üze­meltetését, folyamatos bővítését. E feladatok közül kiemelkedő volt az akkoriban főelosztó hálózatnak tekintett 35 kV-os hálózat fejlesztése. Elvégezte a Közgazdaságtudományi Egye­temen mérnök-közgazdászi képzését és 1980-ban a vállalat vezérigazgatójává nevezték ki. Ezt a tisztséget nyugállományba vonulásáig töltötte be. A Magyar Elektrotechnikai Egyesü­letnek mindvégig tagja, és helyi vonatkozásban sokáig vezetője is volt. A MEE két lapjában - a Villamosságban és az Elektrotechnikában - néhány, az áramszolgáltatással kapcsolatos témákat ismertető cikke jelent meg, és több vándorgyűlésen is tartott előadásokat. Az 1970-es években irányításával készült el. A Tiszántúl villamosításának története 1888-1972 című könyv. Ezt követően már nyugdíjasként főszerkesztője volt A Tiszán­túli Áramszolgáltatás története 1888-1996 című könyvnek is, mely az áramszolgáltatás műszaki és egyéb tevékenységét igen részletesen tárgyalja.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

Dr. Németh Endre

ny. egyetemi docens, a műszaki tudomány kandidátusa

1930-ban született Budapesten. Villamosmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg, száma: 300.

Tanársegédként kezdte pályafutását a Villamosművek és Vasutak Tanszéken, később, az erősáramú tanszékek átszervezése után a Nagyfeszültségű Technika és Berendezések Tanszék munkatársa lett. 1963-tól adjunktus, 1975-től egyetemi docens, 1994-től tudo­mányos főmunkatárs. Kezdetben a Gyakorlati elektrosztatika és a Nagyfeszültségű techni­ka c. tárgyak tantermi és laborgyakorlatait vezette. 1970-től folyamatosan a Nagyfeszült­ségű technika II. c. tárgy előadásainak jelentős továbbfejlesztése, a tárgy előadása, tantermi és laboratóriumi gyakorlatok anyagának kidolgozása volt a feladata. Folyama­tosan részt vett és vesz mérnöktovábbképző tanfolyamok szervezésében és tartásában, résztvevője az egyetemi doktori képzésnek. Kutatási területe a nagyfeszültségű technika, a villamos szigeteléstechnika, a szigetelőanyagok és szigetelések vizsgálata, a szigetelések üzemi diagnosztikai állapotvizsgálata. Több, a fenti témákkal foglalkozó OTKA pályázat té­mavezetője, ill. közreműködője. Kutatómunkájának eredményeként 1975-ben kandidátusi fokozatot szerzett. Aktívan részt vesz a tudományos közéletben, tagja a Magyar Elekt­rotechnikai Egyesületnek, az Alkalmazott Elektrodinamikai Egyesületnek, a Szigetelésdiag-nosztikai Munkabizottságnak és a Magyar Mérnöki Kamarának- Több nemzetközi konfe­rencia, szimpózium, kisszeminárium szervezésében működött közre. 18 könyv, egyetemi és főiskolai jegyzet szerzője, cikkeinek és konferencia-előadásainak száma kb. 85.

Munkásságát 1987-ben a Magyar Elektrotechnikai Egyesület Déri-dijával ismerték el.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

Dr. Pallagi Dezső

a műszaki tudomány kandidátusa

1928-ban született Bátoron. Hadmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg, száma: 17.

Az egyetem elvégzése után a Központi Fizikai Kutató Intézetben helyezkedett el, és innen vonult nyugállományba. Először impulzustechnikával, majd ferromágneses anyagok mik­rohullámú viselkedésének vizsgálatával foglalkozott. 1956-ban átkerült abba a mérnök­fizikus kollektívába, amelynek a leendő csillebérci kutatóreaktor fogadására való felkészülés volt a feladata. Részt vett a reaktor építésében, majd a reaktorirányítás biztonságos üze­mének megszervezésében. Munkája az üzemvitel mellett elsősorban reaktorok - köztük a BME Tanreaktora - méréstechnikai problémáinak megoldására irányult, de emellett több speciális mérőláncot, illetve célkészüléket is megépített. Ilyen volt pl. az a tréning-szimu­látor, amely sokáig az atomerőműi mérnökképzés egyik alapkészüléke volt Egyetemünkön. 1967-ben irányítástechnikai szakmérnöki oklevelet szerzett. 1972-ben megbízást kapott a KFKI Atomenergia Kutató Intézete Reaktorelektronikai Főosztályának megszervezésére. Vezetésével a Főosztály éveken át szép sikereket ért el a mérésautomatizálás, a számító­gépes reaktorirányítás és a reaktordiagnosztika területén. A nyugdíjba vonulását meg­előző években a Kutatóreaktor irányítástechnikai rekonstrukcióját vezette. Aktívan részt vett a műszaki-tudományos közéletben: munkahelyén végig tagja volt az Atomenergiakuta­tási Tudományos Tanácsnak, a Mérés- és Műszertechnikai Tanácsnak, a Méréstechnikai Tu­dományos Egyesüietnek és az Energiagazdálkodási Tudományos Egyesületnek. 35 tudomá­nyos publikációja jelent meg, ezeknek több mint a fele angol, illetve orosz nyelven.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

Pasztorek József

1929-ben született Kiskunmajsán. Villamosmérnök! oklevelét 1952-ben szerezte meg. száma: 263.

Mérnöki tevékenységét a Magyar Államvasutaknál kezdte 1953-ban és nyugállományba is a MÁV-tól vonult 1991-ben. Vasúti kiképzése után minden szolgálati helyén a villamos-vontatás járműveinek az üzemével, fenntartásával, javításával, korszerűsítésével foglalko­zott. Mindenütt csapattagként dolgozott. Kezdeményezései, javaslatai a szakmai közös­ségek határozataiban Ötvöző elemként érvényesültek. Rész vett a HÉV kéttengelyes, többesvezérlésű járműveinek a villamosfékezésre alkalmas kialakításában. Tervei szerint készült el és került üzembe egy új, négytengelyes HÉV motorvonat víllamos berendezése. 1963-ban került Miskolcra, ahol időszerűvé vált a villamosmozdony karbantartás megho­nosítása. Itt bekapcsolódott az előkészítő munkákba, majd a helyszínen az átalakítások végrehajtásába. A gyakori beavatkozásokat előíró merev időszakos karbantartási rendszer hatásainak az elemzése után kezdeményezte az elhasználódási folyamatok ismeretére épü­lő rugalmas rendszer alkalmazását, A kísérleti tapasztalatokkal finomított rendszer hasz­nálatával megnövekedett a mozdonyok üzemideje és mérséklődött a fenntartó szolgálat terhelése.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

Dr. Péch Tibor

1929-ben született Budapesten. Villamosmérnöki oklevelét Í951-ben szerezte meg, száma: 98.

1951 -től tanársegéd volt a Villamos Művek Tanszéken. 1954-ben az Erőmű Terv állományá­ban az Országos Túlfeszültség Védelmi Szolgálata főmérnök-helyetteseként tevékenykedett. Méréseket vezetett a nagyfeszültségű állomásokon és erőművekben. 1956-ban kiküldetés­ben volt, részt vett a hanoi műszaki iskola újraszervezési munkáiban. 1957-ben letelepült Franciaországban. 1958-tól a Laboratorie Central des Industries Electriques-nél nagyfe­szültségű méréseket végzett. Később a vákuumtechnika területén kísérleti berendezéseket készített. 1965-ben átkerült a kutatási osztályra és megismerkedett a nagyon alacsony hő­fokú technikával. Épített egy szupravezető transzformátort, vizsgálta annak veszteségeit, valamint az egyre nagyobb kapacitású szupravezetők veszteségeit. Ezirányú munkái alapján szerezte meg 1968-ban a műszaki doktori címet. 1967-től rendszeresen szerepelt európai és amerikai kongresszusokon. A Josephson-effektus területén végzett kutatásai ered­ményeként 1972-ben meghívták az USA-ba, 1973-ban a finnországi Helsinki Technical Uni-versity-re. 1984-ben mint kutató mérnök a Centre National de Recherches Scientifíques-hoz került. Foglalkozott új módszerű szupravezető veszteségeket mérő berendezésekkel, Chevrel-típusú szupravezető fejlesztésével. Ti és TiN-rétegek elektron-spektroszkópiával való vizsgálatával, plazma diagnózis optikai missziós spektroszkópiával különféle Ti filmek előkészülete során, áramcsökkentő szerepet játszó YBaCuO filmek létrehozásával és ezek előállítási paramétereinek kidolgozásával. Eredményeit kb, 40 cikkben adta közre.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

Rónay Béla

1929-ben született Szombathelyen. Villamosmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg. száma: 197.

Egyetemünk Gépészmérnöki Karának Elektrotechnika Tanszékén helyezkedett el. Mint tanársegéd tevékenykedett hat éven keresztül. 1958 februárjában - az 1956-os események következményeként - eltávolították az egyetemről. 8 hónapig munkanélküli volt, végül 1958 novemberében a Fővárosi Kézműipari Vállalatnál sikerült munkát vállalnia. Egy mé­rőműszert gyártó részleget kellett létrehoznia, ami analitikai és mérőműszereket gyártott exportra, és évek alatt üzemmé fejlődött. A műszerekhez szükséges volt egy nagykapaci­tású áramforrás. Egy vegyészmérnök ismerőssel megkonstruálták a légmentesen lezárt cink-ezüst akkumulátort. Az akkumulátorrendszer fejlesztése és gyártása meghaladta a Kézműipari Vállalat lehetőségeit, így 1964-ben áthelyezték a Medicor Művekhez. Itt veze­tése alatt az akkumulátorok fejlesztésére, gyártására és értékesítésére egy önálló gyártási ág létesült. Néhány év után, amikor a gyártási ág vezetése már nem elégítette ki szak­mai érdeklődését, a Műveken belül egy magasabb feladatkör elnyerését kezdeményezte. Miután szakmai előrehaladását megakadályozták, 1973 nyarán a turista útról nem tért vissza Magyarországra. Németországban a Siemens AG erlangeni központjában helyezke­dett el. Itt töltötte munkásélete legnyugodtabb és legeredményesebb 16 évét. Feladatkö­re nagyteljesítményű egyenirányító létesítmények tervezése és kivitelezése, valamint érté­kesítése volt Nyugat-Európában és Dél-Amerikában.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

Selmeczi Gyula

1928-ban született Földeákon. Villamosmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg, száma: 213.

Első munkahelye az EVIG egyik jogelődjénél a Villamosgép- és Kábelgyárban volt. Szer­kesztő mérnökként kezdte, majd mint gépszámító mérnök dolgozott. Az EV1G megalakulá­sa után osztályvezető volt, később a Forgógépfejlesztési Főosztály vezetője lett. 1982-től nyugállományba vonulásáig, 1989-ig műszaki tanácsadóként tevékenykedett. Mint nyug­díjas jelenleg is az EVIG utód vállalatánál dolgozik. Szakmai tevékenysége főleg a villamos forgógépek tervezéséhez és hajtástechnikai alkalmazásaihoz kapcsolódott. Részt vett több új aszinkron motorsor kifejlesztésében, továbbá felvonómotor, nagyfeszültségű motor és egyéb különleges rendeltetésű aszinkronmotor tervezésében. Villamos forgógépek beépí­tett hővédelme témában - nemzetközi együttműködés keretében végzett kutatómunkában - a koordinátor szerepét töltötte be. Villamosgépek tekercselésére több újítása és elfoga­dott szabadalma van. Számos országos és üzemi szabvány, továbbá OMFB tanulmány ké­szítésében vett részt. Közreműködött gyártmány-katalógusok, zsebkönyvek Készítésében. 1968 és 1995 között a BME Villamosgépek Tanszékén mellékfoglalkozású adjunktusként részt vett a villamosmérnök-képzésben. Számos végzős hallgató diplomatervének elkészí­tésénél Konzulensként vagy opponensként is közreműködött. A Magyar Elektrotechnikai Egyesületnek 1952 óta tagja. Aktív munkát végzett a Villamos Forgógépek Munkabizott­ságában. Több cikke is megjelent az Elektrotechnika és a Villamosság c. folyóiratban.

Szakmai munkája elismeréseként több alkalommal kapott különböző kitüntetést, 1986-ban Déri-díjat, 1999-ben Liska-díjat kapott.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

Somody István

1929-ben született Székesfehérváron. Villamosmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg, száma: 188,

Első munkahelye rövid ideig egy épületvillamossági szerelő vállalatnál volt. ahol főként anyagismereteket szerzett és megismerkedett a kivitelezési munkával- Ezután egy tervező vállalatnál folytatta munkáját, elsősorban kisfeszültségű kapcsoló és elosztó berendezések tervezésével bízták meg. Közben nagy volumenű ipari létesítményekkel - pl. a Dunai Vas­művel - kapcsolatos helyszíni tervezői és szerelői feladatai is voltak, majd később kis- és középfeszültségű szabadvezetékeket, transzformátorállomásokat tervezett. Az 1960-as évek közepétől szükségessé vált a kábeles energiaellátások, majd a belső és külső világí­tástechnikai feladatok, bonyolultabb kapcsoló berendezések megtervezése és kivitelezése. Kisebb vezérlő- és szabályozó berendezések kialakítása is feladatai között szerepelt. Közel 20 éves ugyanannál a vállalatnál eltöltött idő után egy merőben más. de ugyancsak terve­zéssel foglalkozó nagyvállalatnál helyezkedett el. Itt a kis- és középfeszültségű villa­mosberendezések terveinek koordinálásával, ellenőrzésével, később nagyobb volumenű vil­lamos létesítmények tanulmányterveinek Összeállításával, vagy költségkihatások megállapításához szükséges beruházási programok készítésével foglalkozott. 1990-ben vonult nyugállományba. Közben három alkalommal, összesen mintegy 7 évet tartós kikül­detésben töltött Afrikában, villamos és gépészeti feladatok ellátására kapott megbízást.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

Stekovics József

1927-ben született Tófejen. Villamosmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg, száma: 291.

1951-l953-ban az ÉDÁSZ-nál dolgozott Győrben. A nagyfeszültségű villamosberendezés túlfeszültség védelmét koordinálta. 1953-tól 1957-ig a Komlói Szénbányászati Tröszt alkal­mazásában állt. Később az Energiafelügyelethez került, a higanylámpa alkalmazása volt a feladata. A Diósgyőri Martin Acélműben a Hgl alkalmazásánál a színkép laboratóriumban felvett fény- és energiaeloszlás UV tartományban sugárzó fiziológiai hatását vizsgálta. Az érintés, villám, tűzrendészeti szabványossági szakértői vizsgálat jegyzetének társszer­zője, a tanfolyamok előadója volt. Az elektrosztatikus feltöltődés vizsgálatáról szakcikke jelent meg. 1969-1971-ben energetikusi szakmérnöki tanulmányokat folytatott. 1972-től 1968-ig, nyugállományba vonulásáig a Bánya Műszaki Felügyelőség villamos főmérnöke volt, ahol a kőolaj és földgáz, CO2, KŐ. kavicsbányászat CH szállító vezetékek létesítési, használatba vételi, üzemviteli szakfelügyelete volt a feladata. Itt másodlagos túlfeszültség védelmet elsőként alkalmazott elektronikus, digitális berendezéseknél. Vizsgálta a sztati­kus feltöltődés, a villamos áramütés, a robbanásveszély értékei közötti összefüggést. A Magyar Elektrotechnikai Egyesületnek 1949 óta tagja. Nyugdíjazása után is előadója volt a biztonságtechnikai tanfolyamoknak. Jelenleg a villamoshálózatok védelme és automatíká-ja tárgykörben tart előadást az OKTÁV-nál.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

Dr. Szabó László

1928-ban született Helesfán. Villamosmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg, száma: 307.

1952-ben a miskolci Rákosi Mátyás Nehézipari Műszaki Egyetem Általános Géptani Tanszé­kére helyezték egyetemi tanársegédi beosztásba. A Tanszék a Kohászati Elektrotechnika c. tantárgyat is oktatta. 1953-ban az Elektrotechnika Tanszékre került. 1959-ben egyetemi adjunktussá nevezték ki. 1971-ben műszaki doktori oklevelet szerzett. 1980 szeptemberé­től a Yolai (Nigéria) Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Kara felkérésére fejlesztési koncep­ciót és technológiát dolgozott ki a Villamosgépek Laboratórium kiviteli tervezéséhez. A laboratóriumi mérőhelyeket megtervezte, a mérőhelyek kivitelezését vezette, majd a mérőhelyek teljes oktatási technológiáit dolgozta ki, illetve a technológiák kidolgozását ve­zette. Végül az elkészült mérőhelyeken a méréseket kipróbálta. Az Egyetemen nappali és levelező hallgatók számára kohászati, bányászati és gépészeti elektrotechnikát okta­tott, a tantárgyakhoz jegyzeteket írt, sok témában végzett kutatásokat jelentős eredmén­nyel. Részt vett ipari munkákban és azokat vezette. 1990-ben vonult nyugállományba. Azóta a "Villamos teljesítmény, munka és tárolt energia I. Szinuszos feszültség és áram tel­jesítményének, munkájának és tárolt energiájának új elmélete" c. könyv kéziratát készíti.

Munkásságát két alkalommal Kiváló Munkáért kitüntetéssel ismerték el.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

 

Dr. Szabó Pál

a műszaki tudományok kandidátusa

1928-ban született Budapesten. Villamosmérnöki oklevelét 1950-ben szerezte meg, száma: 68.

1950-től 1955-ig a Távközlési Kutató Intézetben dolgozott mikrohullámú műszerek fejlesz­tésén mint kutató. Ezt követően a Központi Fizikai Kutató Intézet elektronikus kutatócso­portjába került mint tudományos munkatárs. A csoport később a KFKI Mérés- és Számítás­technikai Kutató Intézete lett. Előbb kozmikus sugárzási, majd a nukleáris mérőműszerek fejlesztésén dolgozott. Ezután számítógépek fejlesztésével foglalkozott 1988-ig, nyugállo­mányba vonulásáig. 1972-ben megszerezte a műszaki tudományok kandidátusa fokozatot, valamint Egyetemünkön a műszaki doktori címet. Eredményeit több szakmai folyóiratban, így a Magyar Híradástechnikában, az Acta Technikában, a KFKI Közleményekben publikálta. Műszerek és számítógépek fejlesztése során részben önállóan, részben munkatársakkal több szabadalmat kapott, aminek kapcsán 1976-ban Kiváló Feltaláló aranyjelvényben része­sült. Villamosmérnöki Karunk Híradástechnikai Elektronika Intézete meghívására bekapcso­lódott az egyetemi oktatómunkába is. 1960 és 1980 között részt vett az Intézet Állami Vizsgáztató Bizottságának munkájában.

Munkássága elismeréseként 1960-ban megkapta a Munka Érdemérmet.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

Szakács László

i927-ben született Kapuváron. Villamosmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg, száma: 293.

1956-ig a Bányászati Tervező Intézetné! tervezőmérnökként dolgozott. Ekkor elhagyta az országot és Svájcban telepedett le. Egészen 1992-es nyugállományba vonulásáig a Bernische Kraftwerke AG-ben dolgozott hálózati körzetmérnökként, energiaellátási üzemmérnökként, később energiaforgalmi osztályvezetőként, majd főosztályvezető-helyettesként. Részt vett több világítástechnikai projekt tervezésében.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

Székely Tamás

1925-ben született Budapesten. Villamosmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg, száma: 247.

A Magyar Államvasutaknál helyezkedett el, a hosszúhullámú és URH rádióhálózatok és vasúti elektronikus berendezések kifejlesztésével és üzembetartásával foglalkozó részleg mérnöke, majd 1954-től vezetője volt. 1955-ben a MÁV Vezérigazgatóságához tartozó fej­lesztési rész!eg vezetésével bízták meg. Feladata rádió-berendezések és rendszerek, vala­mint speciális vasúti célú elektroakusztikus és elektronikus berendezések és rendszerek kifejlesztése volt. 1963-tól folyamatosan részt vett nemzetközi vasúti fejlesztési és kuta­tási szervezetekben elnökségi tagként, vagy nemzetközi ajánlásokat kidolgozó munkabi­zottságok elnökeként. 1985-ben a Vasúti Tudományos Kutató Intézethez került tudo­mányos főmunkatársnak. A kutatási munka mellett az intézet produktumainak külföldi hasznosítását és külföldi kapcsolatainak szervezését és irányítását végezte. 1990-ben a Motorola USA cég magyarországi igazgatója lett. Ezt a pozíciót tíz évig, végleges nyug­állományba vonulásáig töltötte be. Több évtizedig oktatta a MÁV Tisztképző Intézetében a Rádiótechnika, Elektronikus áramkörök, és Alkalmazott elektronika tárgyakat, a német és angol nyelvoktatás keretében a vasúti szakismereteket. Szakértő tevékenységet végzett a MÁV-on kívül más közlekedési és bányászati intézmények részére is. Számos szakcikke és több szakkönyve jelent meg. Zenei és mérnöki affinitása alapján létrehozta az un. MÁV szignált 1974-ben, melynek dallama azóta is minden pályaudvaron, minden utastájékoz­tató bemondás előtt hallható. Amellett a dallam megkomponálása is nevéhez fűződik,

Munkáját számos kitüntetéssel ismerték el, több szabadalma nyomán megkapta a Kiváló Feltaláló arany fokozatát is.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

Dr. Szokolay Mihály

ny. egyetemi docens

1930-ban született Szarvason. Hadmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg, száma: 21.

Szakmai pályája a Hadmérnök Kar Híradástechnikai Fakultásán tanársegédként kezdődött. Első oktatási területe a rádió adástechnika volt, amely tárgy tematikája idővel a rádió mű­sorszórás irányába bővült. Emellett foglalkozott az akkor újszerű mikrohullámú hír­adástechnika problémáival is, főként a digitális moduláció érdekelte. 1957-ben a tanszék Mikrohullámú Hálózati Rendszerek és Szolgáltatások Tanszék névvel átkerült a Villamosmérnöki Karra. Oktatói munkáját itt folytatta. A hetvenes évektől kezdve a műsorszórás területén megjelent a mű­holdas technika, majd pedig a digitális műsorszórás sokféle irányzata. Ezeket a szakte­rületeket szintén oktatta, tantárgyakat dolgozott ki, jegyzeteket írt. A Tanszéken tan­székvezető helyettesi, mb. tanszékvezetői, a Karon dékán helyettesi funkciókat töltött be. 1997-ben vonult nyugállományba. Részt vett más oktatási intézmények munkájában is. A Kandó Kálmán Felsőfokú Technikumnak 4 évig tanára, a jogutód főiskola Főiskolai Taná­csának pedig tagja volt Kutatómunkával, illetve különféle ipari fejlesztésekkel is foglalko­zott, így pl. részt vett a hazai szelektív személyhívás kifejlesztésében, egy rádiós adatátvi­teli eljárását pedig bel-, illetve külföldön is alkalmazták. Szakcikkeket, könyvet írt, számos előadást tartott. 15 hazai, illetve külföldi szabadalma volt. 1967-ben tagja lett az akkor ala­kult Űrkutatási Kormánybizottságnak és sokáig dolgozott az MTA Interkozmosz Tanács egyik munkacsoportjában is. A Hírközlési és Informatikai Tudományos Egyesületnél koráb­ban az Űrtávközlési Szakosztálynak, jelenleg pedig a Digitális Rádió Körnek az elnöke.

Munkája elismeréseként több kitüntetésben is részesült.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

Dr. Temes Gábor

a BME tiszteletbeli doktora

1929-ben született Budapesten. Villamosmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg, száma: 210,

Villamosmérnöki oklevelét követően 1954-ben fizikusi oklevelet is szerzett az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen. 1954-től 1956-ig Egyetemünkön Simonyi Károly professzor vezetése alatt volt aspiráns. 1961-ben szerzett doktorátust Kanadában, az Ottawai Egye­temen. 1991-ben Egyetemünk tiszteletbeli doktorrá avatta. 1952-ben tanársegédként kezdte oktató-kutató pályafutását Villamosmérnöki Karunk Elméleti Villamosságtan Tan­székén. 1957-ben elhagyta az országot és 1964-ig Kanadában mint ipari kutató mérnök dolgozott, 1964-tól 1966-ig a Stanford Egyetemen volt kutató. 1966 és 1969 között az Ampex Corporation konzultánsa volt. Ezt követően 1991-ig az UCLA (Kaliforniai Egyetem, Los Angeles) tanáraként és 1975-től 1979-ig a villamosmérnöki tanszék vezetőjeként vég­zett értékes oktató, kutató, irányító munkát. 1991-ben az Oregoni Állami Egyetem (OSU) egyetemi tanára lett. 1991 és 1995 között itt is ellátta a tanszékvezetői tisztet. Több könyve és kb. 300 cikke jelent meg, főleg áramkörelméletről és integrált áramkörök ter­vezéséről. Tiszteletbeli tagja (Life Fellow) az Institute of Electrical and Electronic Engineers (IEEE) egyesületnek, ahol különféle tisztségeket is betöltött.

Kutatási eredményeiért és oktatási tevékenységeiért az lEEE-től, valamint számos más mérnöki egyesülettől kapott elismeréseket.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

Vári József

1928-ban született Kiskunhalason. Villamosmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg, száma: 228.

Munkahelyei az EVIG és KGYV vállalatok voltak. Acélgyártó ívkemencék és indukciós ol­vasztó kemencék tervezését és fejlesztését irányította. Több száz villamos kemence üzem­be helyezését vezette, többek között Pekingben. Szingapúrban, Isztambulban, valamint több európai országban. Tanulmányúton járt az USA-ban. Számos belföldi és külföldi üzleti tárgyaláson vett részt mint műszaki szakértő. Előadásokat tartott Budapesten. Bécsben, Novoszibirszkben és Bukarestben. A MEE-ben a villamos hőtechnikai csoportot vezette. A budapesti hőtechnikai konferenciákon előadóként és szervezőként működött közre. Oktatómunkát is végzett. Külső előadó volt Egyetemünk Mérnöktovábbképző inté­zetében, valamint az MME szakmérnök képzésében. Az: Öntészetí Kézikönyv Villamos ke­mencék fejezetének szerzője. A KGYV műszaki tolmácsaként vonult nyugállományba.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

Vidor Tamás

1929~ben született Budapesten. Villamosmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg, száma: 226.

Az Ikladi Ipari Műszergyárban helyezkedett el, először a beruházási osztályon dolgozott, majd kinevezték a gyár főenergetikusává. 1954-ben a Szénbányászati Minisztériumba ment főenergetikusnak. 1957 és 1958 között a Chinoin gyár beruházási osztályán dolgozott. 1958 nyarán a Röntgen Gyárba került. Először a próbateremben tevékenykedett, majd 2 év után a röntgenfejlesztési osztályra helyezték. Fejlesztési munkákba vett részt, főleg az elkészült fejlesztések típusméréseit és visszajavításait végezte. Közben megszerezte az Atomtechnikai szakmérnöki abszolutóriumot, majd felvették aspiránsnak. 1960-ban előbb a MEE radiológiai szakosztályának volt a titkára, majd amikor a szakcsoport átment a MATE-ba, ott volt a szakcsoport titkára és az Orvostechnikai Szakosztály vezetőségi tagja a 80-as évek közepéig. Mint ilyen részt vett több Orvostechnikai Kongresszus ren­dezésében. A 70-es években bekapcsolódott különféle röntgennel foglalkozó magyar, KGST és 1EC Szabványbizottság munkájába és ezt a 90-es évekig végezte. Mind Magyarorszá­gon, mind külföldön több helyen tartott röntgentechnikával kapcsolatos oktatást. A 70-es évek végén kinevezték az akkori Medicor Művek Röntgenfejlesztési Főosztályánál alkalma­zástechnikai osztályvezetőnek. A 80-as évek közepén a fejlesztési osztályt is vezette. 1987-ben vonult nyugállományba, de a régi helyén 1991-ig tovább dolgozott. Ekkor meg­alakították a Képtechnika Kft-t, és javaslatára elkezdtek foglalkozni az országban először röntgenképek számítógépen történő tárolásával. Egy ilyen röntgenkép és adatkezelő rend­szert ők helyeztek üzembe az országban először Cegléden. Azóta is ennek továbbfejlesz­tésével és röntgenberendezések kereskedelmével foglalkoznak.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

Vincze Pál

1930-ban született Budapesten. Villamosmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg, száma: 200.

iMérnöki pályafutását a részére kötelezően kijelölt munkahelyen, a Maszolaj Csepeli Ásvány-olajipari Vállalatnál kezdte. Megtervezte és vezette a központi kapcsoló berendezés átalakí­tását, amellyel lehetővé tette, hogy az üzem egy részét csúcsidei korlátozások idején az or­szágos hálózattól különválasztva a helyi generátorokról lássák el. Emellett vezette az üzem villanyszerelő csoportját, tervezte a kisebb üzemi hálózatbővítéseket és elvégezte a kábel­hálózaton fellépett meghibásodások kimérését. 1954-ben az Országos Villamostávvezeték Vállalat alkalmazásába lépett, és innen vonult nyugállományba 1991-ben. A nagy/Középfe­szültségű alállomások üzemzavarainak nyilvántartása, kivizsgálása, majd a vállalat transz-formátorállományának felderítése után, 1959-től 1962-ig vezette a déli alállomások üzem­vezetőségét, 1970-ben elvégezte a gazdasági mérnök szakot és kinevezték a beruházási osztály vezetőjévé. A hazai tervezőkkel, gyártókkal, kivitelezőkkel való tárgyalások mellett külföldi tárgyalásokra is kapott megbízást. Az általa vezetett beruházási osztály, majd főosz­tály 1970-től 1991-ig tizenegy 400 kV-os és egy 750 kV-os alállomás, valamint kb. 900 km 400 kV-os és 260 km 750 kV-os távvezeték létesítését valósította meg. 1989-ben főosz­tályvezetői kinevezést kapott. 1991-től 2000-ig mint nyugdíjas különféle fejlesztési tanul­mányokat készített, külföldi tárgyalásokon tolmácsolt és az ezzel kapcsolatos levelezést végezte.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.

Dr. Werner János

ny. egyetemi tanár

1930-ban született Budapesten. Villamosmérnöki oklevelét 1952-ben szerezte meg,  száma: Z43.

1952 és 19S6 között Egyetemünk Vezetékes Hálózati Rendszerek és Szolgáltatások Tanszékén volt tanársegéd, majd aspiráns. 1956-ban Svédországban telepedett le. A Svenska Relafabriken, Stockholm laboratóriumában átviteltechnikai fejlesztésen dolgozott, majd 1957 nyarától a Kungliga Tekniska Högskolan távközlési cég kutatómérnöke és oktatója. Részt vett a tanszék szűrőelméleti és tervezési munkáiban, majd tevékenysége a kapcsolástan, valamint logikai hálózatok félvezetős realizálása felé fordult. 1968-ban Teknisk Licentiat tudományos foko­zatot szerzett a Kungliga Tekniska Högskolan, Stockholmban. Elektronikus távbeszélőköz­pontok kapcsolási elvei című értekezése elektronikus kapcsolási elemekből álló távbeszé­lőközpont laboratóriumi modelljének kidolgozásáról szólt. 1968-tól egyetemi docensi minőségben oktató- és kutatómunkája digitális hálózatok és rendszerek, telefonforgalom­elmélet, valamint hírközlőhálózatok területeit ölelik fel. 1971 és 1985 között a tanszék tanulmányi igazgatója, 1985 és 1990 között tanszékvezető volt. 1993-ban vonult nyug­állományba. Publikációi jegyzeteket, tankönyvet, kutatási jelentéseket, disszertációkat, folyóiratcikkeket foglalnak magukba. Konzultánsi minőségben műszaki és szabadalmi szak­értőként is tevékenykedett.

Az Egyetem Tanácsa aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevé­kenységét.